Azt nem tudhatom, hogy kedves olvasóim közül hányan tudtak azonosulni azzal, amit a valóban független igazságszolgáltatás jótékony társadalmi hatalmáról papírra ábrándoztam két héttel ezelőtti írásomban.
Azt viszont határozottam merem biztosra venni, hogy igen sok jó érzésű magyar embert nagyon megrendített annak a szegény édesapának a lelkiállapota, kinek lelkét gyermekének halála terheli. Bizonyos G. Tamásról van szó, kinek a bírói igazságszolgáltatás színe előtt kell állnia, miközben érzi, - és jól érzi - hogy őt már nem lehet igazában megbüntetni, mert számára maga az élet szabta ki a sírig tartó büntetést.
Lehetetlennek tartom, hogy egy közvélemény-kutatás eredménye ne az lenne, miszerint itt és most az erkölcsi nagylelkűségnek, a társadalmi könyörületnek kell működésbe jönnie. Persze jelen esetben sem a közvélemény fogja kimondani a végső szót, mivel a törvény szigora még ily esetekben sem küldhető nyugdíjba.
Viszont az általános megrendültség idejét valamire fel kellene használni országos méretekben. A töredelmes és radikálisan szigorú lelkiismeret-vizsgálatra! Hogy egy édesapa rettenetes tragédiájának legalább az erkölcs szintjén legyen valami hozama.
Konkrétan: a két kisgyermek halála a Duna jeges hullámai között hatalmas felkiáltó jelnek tekintendő mindazok felé, akik bármilyen formában felelősek a fiatalok szellemi, lelki és testi hanyatlásáért kis hazánkban.
Mert az a rontás, mely velük történik akár "mohácsi vésznek" is tekinthető! Történelmi megrontásnak, mely lassan, de biztosan válik visszafordíthatatlanná. De amiért a mai gyermekek és fiatalok semmivel sem felelősebbek, mint a szegény G. Tamásnak két gyermeke.
Az ő édesapjuk kegyetlenül bűnhődik miattuk, de sok százezer megrontott lelkű, kiüresedett erkölcsű fiatalért ki szenved, ki bűnhődik jelen pillanatban? Egyáltalán hatalomra kerülhetnek-e olyan törvények, melyek hatásosan vethetnének véget az általános züllesztés pusztításának?
Én a magam részéről azt tartom, hogy elsősorban a magyar társadalom neveléséért felelős minden szintű pedagógusi karnak kellene magába szállnia! Mert, ők a jelen órában nem csak a "nemzet napszámosai", hanem a "nemzet orvosai" is, ha egyáltalán működik bennük az a hivatástudat, melyről nekem még vannak csodálatos élményeim, meg azoknak is, akik velem együtt sokat tudnának mesélni arról, ami egyáltalán nem volt mese, hanem megmarkolható valóság.
Az igaz, hogy a nevelők nincsenek megfizetve ezért. De hát az a pedagógus, aki nemcsak tanítja, hanem éli is a tudományt és az erkölcsöt, igazában nem is megfizethető. Vagyis: amennyire a két kisgyermek apja megbüntethetetlen, úgy a mai magyar pedagógusi kar megfizethetetlen, mint minden olyan tevékenység, mely része az emberek megváltásának. De van-e még időnk a megváltódásra? Ezt kérdezi a megbüntethetetlen apa.
Vági László