Lassan három hete, hogy felsóhajtottam: végre túl vagyunk az érettségin! A szokásosnál eggyel több hónapot töltöttünk tanulással, s a nyárból is kevesebb idő maradt.
A munkakeresés így bizony nem egyszerű.
- És? Mid van? - kérdezi türelmetlenül az épp soron következő cég munkaügyi felelőse.
Sorolom szegényes repertoáromat, majd az illetékes hölgy arcára kiülő döbbenet észrevétele után kissé kényelmetlenül kezdem érezni magam.
- Ez kevés - jön a válasz másodpercekkel odébb.
Diákként szinte minden felelősségteljesebbnek mondható munkakör betöltésére alkalmatlanok vagyunk. A nagy többség küszködve megszerezte jó érettségi bizonyítványát, de az a jelen esetben más célokra hasznosítható; munkavállalásra nehézkesen. A legtöbb munkáltató fix, képzett munkaerőt alkalmaz. Ez teljességgel érthető, csak legtöbbször ezen emberek hányják a fiatalság szemére mihasznaságukat. "Kár lenne két hónapért belekezdeni?" - teszem fel a kérdést magamban.
Nem hiszem, hogy így van, csupán a lehetőségeink korlátozottak. Szinte minden helyen a jól bevált, régóta ott alkalmazott diákok kapnak munkát. Próbálkozásaim során ennek előnyéről is tájékoztatást kaptam. Megértő főnököket és helyetteseket hallgattam végig. Feliratkoztam jó pár várólistára, ami azt bizonyítja, hogy sok elszánt ember akar dolgozni mostanában. A megye munkaerő-viszonyait elnézve, ezt egyeltalán nem csodálom Eltökéltségemet meglepőnek tartották, bár az igazat megvallva, nem tudom mi olyan különleges egy diáklány munkakedvében?
- Kisasszony. - és belekezdtek a biztató, óvatos, leépítő beszélgetésbe. Az ember azt hinné, egy helyen tanulták ezt a kíméletes előadásmódot, olyan egyformák.
A leghasznosabb konzekvencia, amit mindegyik helyszín után levonhattam, hogy soha ne adjam fel, csak a szerencse még nem nálam készül kopogtatni. Hamarosan úgy is kiderül, hogy az elkövetkező egy évben milyen utat járok majd be. A kitartás mindenhez kell.
Két hét próbálkozás, és láblejárás után úgy gondolom, nem lehet annyira evidens a munkakeresésem eredményessége, ha a munkaadó keze is meg van kötve bizonyos szinten, és két hónap után nem szívesen keres helyettem új dolgozót.
Dilemmázáshoz tökéletes alapot ad ez a kérdés. Lehet, hogy én kopogtatok mindig a rossz ajtón? Diákként, - még annak tartom magam - sem találkozhatunk mindig empatikus, szerető nagymamára hasonlító főnökökkel. Kudarcom, a munkaerőpiac kegyetlenségének csak ízelítője. Viszont semmiképp sem elrettentő példa. Próbálkozni tudni kell.
Lantos Éva