Előző számunkban megkezdett írásunkat folytatjuk, akkor a szentesi hajléktalan-ellátás aktuális történéseiről, közel három millió forint értékű, nyertes pályázataikról számoltunk be Kocsyné Takács Ildikó tájékoztatása alapján.
A Hajléktalan Segítő Központ vezetőjét ezúttal az intézményből való kikerülés lehetőségeiről kérdezzük.
A téli krízis időszakában vagyunk, bár egyrészt már közeledik a vége, másrészt, enyhébb volt a tél a szokottnál. Ez utóbbi azonban nem azt jelenti, hogy ne lett volna szükség a szociális munkások segítségére a hűvös éjszakákon. A város utcáit járva többször is be kellett szállítaniuk a sürgősségi osztályra olyan embereket, akiket baleset ért, vagy az egészségi állapotuk ezt tette szükségessé. Akik viszont önhibájukból kerültek hasonló helyzetbe, sok esetben nem akarnak a szakemberekkel tartani az átmeneti szállóra, vagy az éjjeli menedékhelyre. Ők félnek kijönni, mert tömegiszonyuk van, vagy mert nem tudják elviselni az itt élő embereket, szűri le tapasztalatait Kocsyné.
Előítéletekkel nem csak a bekerülés előtt küzdenek, az kikerülést, a beilleszkedést is megnehezíti. Jelenleg kilencen várnak arra, hogy másik szociális intézményben folytassák életüket Az idősek és a betegek továbblépése lehet, ha bekerülnek egy olyan otthonba, ami az egészségi állapotuknak megfelelő.
A kikerülés lehetőségére jó volt a külső lakhatási program: pályázati keretből havi 20 ezer forintot kapott a kiköltöző, melyet lakhatásra, illetve rezsire költhetett. Aktív munkahellyel rendelkező lakók költöztek ki, akik eddig albérletet nem tudtak fizetni. A fennmaradó esély még a párkapcsolat kialakítása, azonban ez is nehezen megvalósítható, az előbb leírtak szerint az előítéletekkel is meg kell küzdeniük az itt élőknek.
Hajléktalan bárki lehet, mondja az intézmény igazgatója. Úgy gondolja, aki albérletben él, az is annak számít, hiszen saját lakással nem rendelkezik, s a baj ott kezdődik, ha nem tudja fenntartani.
A szálló lakói között az igazgatónő megfogalmazása szerint vannak rossz sorsúak és sorsrontók. Nehéz megítélni, kik vannak többen, ám a munkatársaival mindenkin egyformán segítenek. A tapasztalat az, hogy míg egyesek erőt merítenek abból, ha bajba kerülnek, mások elutasítják még a segítő kezet is.
A ruhagyárral szembeni hajléktalan-szállón nem mindig csendes az élet, fizetés előtt inkább vihar előtti csendnek nevezhető. A lakóknál nem lehetnek gyógyszerek, kivéve az életmentőket, ám előfordul, hogy ilyenkor mégis többen gyógyszerre isznak.
Mindenesetre idén is készülnek az újabb pályázatokra az intézmény dolgozói, s a szorgos lakókkal ismét versenybe akarnak szállni egyszer már díjazott zöldövezetükkel a virágosabb városért-versenyben.
D. J.