Hát igen! Amit jó előre megjövendöltek, és amire a magyar sajtó a légkört hatásosan felkészítette, az bekövetkezett!
Vagyis volt ünnepük a csúzli-tulajdonosoknak; lezajlott - Petőfi "gyönyörűségére" - a csata az esernyővel védekezők és a "tojás-szűkében" nem lévő "hazafiak" között. Hatalmas zászlóerdő lelkesítette a kebleket az ugrásra kész "rendőrterror" ellen.
A világ népei pedig szinte egyenes adásban láthatták, hogy mennek teljesedésbe Petőfi prófétikus szavai: "Hol sírjaink domborulnak,/ Unokáink leborulnak,/ És áldó imádság mellet/ Mondják el szent neveinket."
Mit szóljak ehhez? Mondjam azt, hogy Isten nem szánta meg a magyart? Vonjam őt kérdőre egy elkeseredett nagypénteki kiáltással: "Istenem, Istenem, miért hagytál el" minket? Avagy idézzem ide ugyancsak Petőfit: "És mi légyen az imádság?! Egy nagy átok, egy vad átok!?"
Nem ezt teszem! Hanem azt mondom magamnak: "Lásd újra, amit láttál Szentesen, a Kossuth téren március 15-én délelőtt! Láttad Horváth Mihály impozáns szobrát. A tövében, egy emelvény magasságában láttál három magyar országgyűlési képviselőt. Igaz, e látvány nem mérhető össze azzal, amit Péter apostolék láttak a Színeváltozás hegyén. Ők nem Jézus, Mózes és Illésként voltak együtt, de együtt voltak, és az ő együttlétük egy kis magyar csodának számíthat bízvást. És a beszéd? Azt kell mondanom róla, amit az öreg újságíró, Bodor Pál mondott egy másik beszédről: "erős erkölcsi fénye volt!" Méltó fény 1848/49 emlékéhez.
Dávidi szavak szóltak, melyek alkalmasak voltak arra, hogy homlokon parittyázzák a gyűlölködést azok szívében, kikben az álhazafiság nagyon szeret góliátoskodni.
Ezt látták ez év március idusán öreg szemeim és hallották még nem süket füleim. S jól esett arra gondolni, hogy ez a kis magyar csoda sok vidéki városban és faluban is megtörténhetett.
Mikor aztán az ünnepélyről hazaérkeztem, szólt a telefon. Hatvanból jött a hívás, szülővárosomból, melynek főutcáját a legvadabb 50-es években is Horváth Mihály útnak hívták. De jól esett melegében eldicsekednem azzal, hogy mi történt Szentesen a híressé vált volt hatvani prépost szobrának árnyékában!
Ilyen volt az én 27. március 15-ém Szentesen. És mintha látnám az alagút végét. Mintha kezdene kiolvadni lelkemből Márai Sándor 1944 telén jegyzett rettenetes félelmének látomása, hogy esetleg "nem lesz többé Magyarország."
De azért nagyon ajánlanám minden magyarnak: tegye össze a kezét hálaadásra azért, hogy az Európai Unióban vagyunk! Ez nem szorul magyarázatra! Ugye nem?
Vági László