Hajnali negyed ötkor kinézek kis szobám ablakán. Minden csendes. A tűzoltóság felett feltűnő fényesen ragyog egy csillag. De jó lenne, ha jót jelentene! Ily érzésekkel fogok íráshoz.
Eszembe jut teológiai éveim nagy tanítómestere: Prohászka Ottokár. Úgy gondolok rá, mint ahogy mindenki gondol kisiskolás korának tanító nénijére vagy tanító bácsijára: szeretettel, kegyelettel, sokszor őszinte hálával.
Prohászkát én nem ismertem. De életműve - 25 kötetben - döntő hatást gyakorolt szellemi-lelki fejlődésemre. Meg aztán annak a szószéknek a tövében voltam kispap, ahol 80 évvel ezelőtt a halál a nagy szónok-püspök vállára tette a kezét 1927 április elsején. Sok tekintetben már kinőttem az Ő szelleméből, más tekintetben még mindig nem értem utol.
Őt kérdezem. Miként ünnepelte március 15-ét az Ő lelke száz évvel ezelőtt, 1907-ben? Ilyeneket mondott: "Vannak korok, korszakok a népek történetében, melyeknek szimbóluma a tavasz. 1848. március 15-e is a szabadságnak ilyen tavasza volt. Mint 1848-ban, úgy 1907-ben is a szabadság szolgálatában álló embereknek hinniük kell az eszményekben: abban, hogy a jóság, szépség, igazság nem ideológia, nem hidegsugarú tükör, hanem, hogy mélységes szubsztancia." aztán figyelmeztet arra, hogy a sárrá, porrá vált eszmékből méreg lesz; a hamis istenekbe pedig bele lehet halni. S mivel akkortájt sokan éltek jól abból, hogy nem dolgoztak eleget, inkább csak leszármaztak, ezért Prohászka úgy szólt a becsületes munkáról, mint az igazi, emberhez méltó szabadság valódi forrásáról. Persze azt ő még nem tudhatta, hogy olyan századnak az elején tölti be Székesfehérvár püspöki székét, melyben Európa két nagy népe abban fog versenyezni, hogy melyik tudja hatásosabban a munkát kényszermunkává aljasítani, a kényszer-munka-táborokat pedig halálgyárrá poklosítani.
Mi meg, a XXI. század első éveinek gyermekei már azt is tudjuk: mit jelent az a szó, hogy "kényszer-munkátlanság". Sőt már azt is kénytelenek vagyunk tudni, hogy sok magyar ember kényszer-munkátlanságával hogy lehet zászlót lobogtatni és ünnepet rontani; hogy lehet felnőtt embereket kővel labdázó utcagyerekké beiskolázni. Igen, mi már ezt is tudjuk. És az is meglehet, hogy magamfajta idős magyaroknak ezek lesznek utolsó élettapasztalatai! De.
Kinézek újra az ablakon. A fényes csillag még mindig ragyog a tűzoltóság felett. Ott is nagy a csend. Hála Istennek, nincs dolguk a tűzoltóknak. A némán ragyogó csillag viszont Prohászka jelmondatát juttatja eszembe: "Dum spiro, spero." Amíg élek, remélek. S mennyire örülök most annak, hogy van még annyi hitem, hogy nem túl nehéz Petőfivel "gyalázatban is szeretni nemzetemet". E hitben kívánok minden szentesi polgártársamnak szokás szerinti szép, békés március 15-ikét! Hogy a jó emberek szép reményének igaza legyen!
Vági László