Úgy látszik, hogy a köztársasági elnök újévi köszöntője hibátlanra sikeredett. Vagyis "jó hír" lett belőle. Ámde a "jó hír nem hír." Ennek következtében bánjuk vele úgy, ahogy a szentbeszédekkel szoktak bánni a "hívek". Azaz felejtsük el!
Viszont az egyik jeles hetilap első idei számának címlapján látható két arc. Köztük merőlegesen: 2007. január 8.
Biztos vagyok benne, hogy ez a provokatív kép sok magyar embert meggondolkodtat. Netán nyugtalanít is! Mert indokoltnak látszik a kérdés: "Hát ez mi? Jó hír ez? Avagy rossz hír? Végeredmény ez, avagy kiindulópont? És ugyan mi fog közöttük dönteni? A magyarok jó politikai érzéke avagy kitűnő arcismerete?"
Az én gondolataimat - bevallom - nem e kérdések foglalkoztatják. Az ünnepek alatt ugyanis kezembe került egy régi hangkazettám, mely tartalmazza azt az igehirdetésemet, melyet az 1989-es román események küszöbén tartottam. Ünnepélyes lezárása volt e beszéd annak a hosszan tartó templomi imádságnak, melyet azokban a történelmi napokban Erdély magyarjaiért tartottunk. Ebben a beszédben könyörögve kértem a híveket, hogy merjünk hinni a saját imádságunkban! Abban, hogy bizonyos rendelt időben imával is bele tudunk szólni a történelembe! Bevallom, az idei karácsonyom egyik szerény ajándékának éreztem, hogy véletlenül ráakadtam e felvételre. Mert ez bizonyíték arra, hogy forró pillanatokban merészebb gondolatok, s bátrabb hitek is tudnak hangossá válni, s bizonyos mértékben be is igazolódni.
Hát 2007 első napjait ne nevezzük forró pillanatnak! De egészen kihűlt pillanatnak se tartsuk! S, ami még nem hűlt ki egészen, azt ne érezzük elfelejthetőnek. Ezért nagyon tudom ajánlani az imádkozni tudó magyaroknak, hogy erőltessék meg hitüket. Én magam arra kérem az én Krisztusomat, hogy sok jó sorsra érdemes magyar ember tisztességét tekintse imádságnak, mint tette ezt annak idején, mikor egy pogány római századost dicsért meg hitének bátorsága miatt.
Mert most nem az az érdekes, hogy a két arc közül ez év végén melyiknek lesz több oka a győzelmi mosolyra vagy elkeseredett vonásokra, hanem az az érdekes, hogy jól fog-e járni a magyar nép bármelyikükkel. Vagy netán eltűnésük volna az igazi megváltás? Netán mindkettőjüké?
Higgyünk hát, kedves magyarok abban, hogy még van bennünk valami, ami miatt imádságaink és sóhajaink többek az üres levegő-verdesésnél, s ennek következtében kiérdemeljük, hogy kegyes arcát mutassa meg nekünk a történelem Ura! Szépen kérek mindenkit: ne tekintse senki szavaimat betanult szövegnek! Nekem most az volt a dolgom, hogy így higgyek saját hitem fontosságában. Így, hogy ne rejtsem véka alá! Hátha segítenek hiteles fényben látni az arcokat, ha netán arra van szükség.
Lehet, hogy nem voltam pontos, mint a köztársaság elnöke, de egész pontatlan sem voltam. Így aztán én is mondtam valamit.
Vági László