Kellemes meglepetést okozott az Evangélikus Élet legújabb száma, melynek cikkírója "kegyelmi időnek" nevezi mindazt, ami szeptember 17-én elkezdődött Budapesten. Még egy kicsit irigyeltem is az illetőt: miért nem nekem jutott eszembe? Vagy ha eszembe jutott, miért nem mertem róla írni? Pedig, ha jól meggondolom, még a nem vallásosan hívők is elgondolkodhatnak azon: hátha kínál nekünk, magyaroknak, valami jót az az eseménysorozat,, mely inkább tűnt ítéletidőnek, mint kegyelminek? Volt nekem egy kedves pedagógus ismerősöm, aki elvesztette szeme világát, de azt vallotta: mióta testi szemével nem lát, a lelkivel annál inkább. Ha ez igaz, akkor talán érdemes lehet nem csak azt látnunk, ami szeptember 17-e óta a szemünk láttára megtörtént, hanem azt is, amihez bátran be kell indítanunk szellemi látásunkat, ha van még ilyen? Így aztán tényleg megkockáztathatjuk a kérdést: véletlenül, - avagy nagyon is szükségszerűen - nem olyasmi történt velünk, aminek - tőlünk függetlenül -meg kellett történnie? Hogy kikecmereghessünk abból a zsákutcából, amibe az 1989-es első hazugságok nyomán bemanővereztük magunkat? S ez - ha így van - nem nevezhető kegyelemnek? Ingyen kegyelemnek? Melyet kaptunk a jó szerencsétől, vagy - ha hiszünk - akkor a történelem Istenétől? Nem fordulhatott elő, hogy ahol a sorsok intéződnek, ott jobban szeretnek minket, mint mi saját magunkat? Mivel az egymásra épülő hazugságok miatt valósággal megutáltuk még utcáink, tereink szépségét is? Nem erről szólt-e a sok külföldi előkelőség jelenléte köztünk annak ellenére, hogy mi barikádokkal és egyéb csúfságokkal adtuk tudtukra, hogy mi most így éljük meg szabadságunkat? Mintha nem is akartuk volna őket észrevenni! Más dolgunk volt. Igen! Előfordulhat, hogy ez a mérhetetlen mélység irgalomra indította irántunk azt a Krisztust, aki - hitünk szerint - maga is pokolból jött vissza közénk halála után harmadnapra. Bár sokunk világszemléletéből Ő ki van zárva, de azért Ő zárt ajtókon keresztül is tudhat közlekedni! Lehet, hogy ettől kegyelmi idő az a két hónap, mely szeptember 17-én kezdődött. Érdekes módon aznap délután, mikor oly szépen avattuk boldoggá a vértanú apácát, aki 1944 karácsonyán hazánk meggyalázott becsületéért is hagyta magát a Dunába lőni. Biztos, hogy ez az egy napra esés csak a vak véletlen műve? Talán meg lehetne kockáztatnunk annak feltételezését, hogy valaki szeret minket, és könyörületből ránk borította hazugságaink kártyavárát, hogy tanuljunk meg kimászni alóla, mielőtt az börtönünkké kövesedne. Hátha így néz e minékünk és miértünk adott kegyelmi idő! Vági László

<<< Vissza