"Isten áldd meg a magyart jókedvvel..." azaz azzal, hogy végre tudjon ünnepelni és már a közeli időkben Isten arcának fényében járni - kelni. Nyolc nappal ezelőtt, István király vasárnapjának délelőttjén, tíz és tizenegy óra között e szavakkal fejeztem be rádiós igehirdetésemet. Aztán még aznap kiderült, hogy az a "közeli idő" még 12 óránál is rövidebb volt. Az pedig, ami azon a tűzijátékos estén történt, nem úgy nézett ki , mintha isten arca volna, a magyarok sokaságának járás-kelése pedig bizony pánikszerű menekülés volt. Vagyis igazat mondtam, meg nem is... Ami a gyorsaságot illeti, abban nem hibáztam. De az Isten arcának jókedvű fényességét nem ilyennek képzeltem. Egy azonban biztos! Amit azon az estén több százezren, sőt a tévén keresztül több milliónyian láttak, azt mostantól kezdve minden évben, minden Szent István napján látni fogják a magyarok. S amit látni fognak, annak hitele nem lesz kevesebb, mint a körbe-hordozott Szent Jobbnak a hitelessége. Mert az évek egymásután hozni fogják az augusztusi 20-ákat, viszont a mostani buzgó bűnbakkeresések semmivé fognak válni. Ama nagyon időzítettnek tűnő istencsapás emléke pedig újra meg újra jelentkezni fog. S lehet, hogy öt vagy tíz év távlatában egyre többen merik majd azt mondani, hát ez tényleg Isten arca volt! Ha nem is barátságos, de fényesen igazmondó. Azt fogja mondani a magyaroknak, hogy az istenadta ünnepekkel jól kell bánni! Nem szabad őket évről - évre besározni holmi pártpolitikai érdekek sarával. Nem kell a nép emlékezetét hálára tanító szép ünnepekkel úgy bánni, mint ama nagypénteken bántak a zsidó nép hatalmasai a Názáreti Prófétával. Az ő keresztre - feszítésekor is megmozdult a természet. Erről szólnak az evangéliumok. Akkor a kivégzőosztag pogány parancsnoka megtért attól, amit átélt. Az viszont még kérdés, hogy 2006 magyarjai képesek lesznek-e elgondolkodni a történtek felett. S megmerik-e kockáztatni, hogy jobban bízzanak a jelekben, mint a hatalom éheseinek álszent üzeneteiben? Megismétlem: biztos, hogy 2006 Szent István - napi tűzijátékának emléke meg fog maradni. Üzenete egyre világosabbá válik. S ha lesznek még magyarok, akik szívből tudják énekelni a Himnuszt, akkor talán azt is meg fogják tapasztalni, milyen jó érzés nem egymás ellen, hanem egymásért ünnepelni. S akkor ama borzalmas este felvételei szép szentképekké fognak válni, melyek arról fognak szólni: mégis szeret minket az, akiben sokszor még hinni sem merünk.Istenem! De nem bánnám, ha ezt még megérhetném! Bár ki tudhat ilyesmit megérdemelni?! (Pedagógus öcsém, 4 gyermek apja, talán megérdemelte volna. De épp ma egy éve meghalt. Nyugodjon békében!) Vági László

<<< Vissza