"Eljátszottad már kis játékidat,/ Kedves fiú, hamar játszottad el...!" Azóta, hogy ama sajólászlófalvai kisfiút elsodorta a nekivadult patak árja, újra meg újra Vörösmarty szavai mondatják magukat bennem, s emlékeztetnek arra a nagyon szomorú temetésre, mikor nekem is egy kisgyermeket kellett elbúcsúztatnom. Emlékszem, mily nagy segítséget jelentett akkor számomra, hogy emlékezetemből előmeríthettem a szülők szomorúságához méltó költői szavakat: "Nemcsak maga menél, elvitted a/ szülök vidámságát, elvitted a/ legszebb remények gazdag bimbaját." De akkor, a 60-as években nem bimbózott a lelkekben oly remény, melyet asszociálni lehetett volna egy kisgyermek halálával. Napjainkban viszont az a kegyetlen esélytelenség, mely vitte magával a fiúcskát, szinte kikényszeríti belőlem a sejtést: hogy ez a tragédia jelkép. Jelképe azoknak az esélytelenségeknek, melyek elmerüléssel fenyegetik az 1989-ben visszakapott szabadság még serdülőkorban lévő tavaszát. S szomorúan kérdezem: a vízbe fúlt kisfiú koporsója hány szép esélynek, lehetőségnek a halálát jelképezi? Az önző érdekek gátlástalan örvénylései hány jogos érdek érvényesülését tették semmivé? Csak néhány példa. Hány közismert és a sajtó által túlságosan is megtárgyalt bűneset kapta meg példás büntetését, hogy mindenki láthassa: nálunk az erkölcsi rendet nem lehet tartósan megcsúfolt állapotban tartani? Kérdezem továbbá: ezt a Nobel-díjasokat termő, tehetséges magyar népet miért szédíti a pártpolitika olyan lelkiállapotba, hogy kénytelen legyen gondolatait nem a 2x2=4-hez igazítani, hanem a gázárak alakulásához, vagy pártvezérek változékony észjárásához? Egyre-másra lehet látni nagy nemzeti-zászlós seregléseket. De kérdezem: az ország sok százezer szegénye lobogtatja a zászlókat? S vajon ígér jövendőt egy olyan hazafiság, melynek hangvétele a múlt század diktatúráinak vastapsos hangulatát idézi vissza? Az egyházak vezetői és hívei lehetőséget kaptak arra, hogy példájukkal és krisztusi szelídségükkel valóságos őrzőangyalai legyenek a még nem felnőtt magyar szabadságnak. Érvényesülnek ezek a lehetőségek? Vagy csak nagy dörgedelmek kíséretében "prófétálja" hazugnak egyik hívőféle magyar a másik magyart? Sokat hallani napjainkban, hogy elérkezett valami nagy fordulatnak az ideje. Valami nagy műtétnek kell következnie. De van-e esély a műtét sikerére, ha a beteg nem gyógyulni akar, hanem csak fájdalomcsillapítóra éhes? Az átmeneti diétát pedig az ördög patikájából eredezteti. Igen-igen! Az elsodort kisfiú utolsó kiáltásait jó lenne meghallani! Nehogy attól legyünk menthetetlenek, hogy zúgó áradat helyett egy bűzös állóvízbe öljük a szebb jövendő reményeit. De van-e fülünk meghallani a gyermek könyörgő hangját? Pedig ő a jövő nevében kiáltozza: "Ne játszatok el!" Vági László

<<< Vissza