1945 óta a Kisér egyik legjelentősebb utcája viseli nevét, s 1990-ig a volt ligeti úttörőháznak is ő volt a névadója. Utoljára Nagyajtósi István tanár úr emlékezett meg róla 1979-ben; azóta nem esett szó életéről, munkásságáról. A kettős évforduló alkalmából igyekszünk pótolni e mulasztást. Régi nagynevű szentesi családban született 1875. szeptember 13-án. Apja Farkas Benedek ügyvéd, volt 48-as honvédtiszt, akit 1873-ban városi főkapitánnyá, majd 1888-ban iparügyi tanácsnokká és községi bíróvá választottak. Édesanyja a közel 20 évvel fiatalabb Fülöp Mária, Fülöp Lajos gazdálkodó leánya. Elemi iskoláit a Központi Református Népiskolában végezte, majd 1886-tól a helyi gimnázium tanulója lett. Osztályfőnökei voltak: Balázsovits Norbert, Dósa Elek és Derzsi Kovács Ferenc. A negyedik osztály elvégzése után a család Mezőtúrra települt (1890), ahol apja ügyvédi irodát nyitott. Antal a gimnáziumot befejezve, tanyai tanítói állást vállalt a mezőtúri határban, közben magánúton végezte a tanítóképzőt. 1894-ben a Turóc vármegyei Znióváralján nyert tanítói oklevelet. (Több lexikon téves közlése szerint Szente-sen szerezte tanítói diplomáját.) Első versei 16 éves korában jelentek meg a vidéki lapokban. 1894-ben Mezőtúron adta ki első önálló verseskötetét Költemények címen. Itt szerkesztette Rónaság című irodalmi hetilapját, amely azonban előfizetők hiányában fél év múlva megszűnt. 1899-től az Új Század c. haladó polgári hetilap munkatársa. Ebben az évben jelenik meg második verseskötete Viharzúgás és pacsirtadal címen, amelyet a Szentesen megjelenő Csongrád megyei Ellenzék c. újság is részletesen ismertetett. "Csaknem ötszáz oldalra terjed Farkas Antal vaskos verskötete, s mi természetesebb, minthogy ebben a zuhatagban a rímes beszédnek van sok gyönge is. De van aztán jó is meglepően. Gazdag lélek ez a fiatal poéta, s forrongó szív; nyughatatlan és lázas, ennek következtében sokszor kapkodó. Verseit olvasván, mégis az az érzésünk van, hogy tüze nem görögtűz; ez az ömlése a dalnak nemcsak iparkodás, hanem szükségesség őnála..." - írta szigorú kritikusa. 1902-ben meghívják a Makó és Vidéke c. ellenzéki politikai laphoz, amelynek előbb főmunkatársa, majd 1903 januárjától felelős szerkesztője. Az ekkoriban megjelent Március c. verseskötete kapcsán írták róla, hogy ő a "ma küzdelmeinek" költője, aki "a népnek ajánlja lantját". 1903-ban a Petőfi Társaság dicséretben részesítette két költeményéért, ugyanakkor a hatóságok "osztálygyűlöletre való izgatás" vádjával bíróság elé állították. "Nem is kapott többé Farkas Antal dicséretet a Petőfi Társaságtól, pedig költészetében továbbra is hű maradt ugyanazokhoz a népi-nemzeti nyelvi és kifejezésformákhoz, amelyen addig írt. Csak nem tudta olyan idillinek látni az Alföld népének életét, mint ahogy a Petőfi Társaság tagjai szerették." - állapította meg találóan Nagyajtósi István. 1903-tól Farkas egyidejűleg a Szegedi Napló és a Borsszem Jankó munkatársa is. Hamarosan Pestre költözött, ahol 1905-ben meghívták a Népszava szerkesztőségébe. Megkezdődött alkotói munkásságának legintenzívebb időszaka. Ő lett a lap legtermékenyebb novellistája; összesen több mint 300 tárcája jelent meg. 1907-ben megírta első regényét A csanádi parasztbíró címen; 1914-ben kiadta Templomtüzek, vörös zsoltárok c. verseskötetét, 1918-ban pedig megjelent Jókedv a siralomházban c. karcolatgyűjteménye, valamint Szilaj Péterék c. társa-dalmi regénye. 1919-ben a Közoktatási Népbiztosság kinevezte az írói választmány tagjává, ezért a Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült. Bécsben telepedett le, ahol folytatta írói és újságírói munkásságát. A Népszavának is küldött haza szatirikus írásokat Bujdosó Péter és Róka Tóni álnevek alatt. 1928-ban tért haza, és Budapesten 1940. szeptember 28-án bekövetkezett haláláig a Népszava munkatársaként dolgozott. Farkas Antal életműve tiszteletet parancsol. A közel sem teljes számvetés szerint megjelent 13 regénye, 8 verses- és 3 novelláskötete, 1 mesekönyve és 1 mesejátéka, és külön kötetbe foglalta karcolatait és szatíráit. Korában jegyezték műveit, elismerték írói és költői kvalitásait. Ezek révén a második vonal legtehetségesebb alkotói között tartották számon. Ez tükröződik a nagy pályatárs, Ady Endre megállapításából is, amelyet 1914-ben írt róla a Nyugatban: "Proletár költő, alighanem a legkülönb... A zseni, a géniusz illata csap meg, mint májusi virágos ág, egyik-másik versében." Ha nem is ért fel Adyhoz, azért büszkék lehetünk városunk szülöttére, s megérdemli, hogy ápoljuk emlékét. Labádi Lajos

<<< Vissza