Amit legutóbbi írásomban biztosra vettem, az - sajnos - önmagát túlteljesítve bekövetkezett. De bekövetkezett más is. 1989. november 28-án, ama híres népet átverő "négy igenes" népszavazás után, felkeresett egy akkori pártember, s belőlem ki akarta ugratni azt a vakondot, mely akkor azzal vétkezett, hogy "igen" helyett a "nem"-et részesítette előnyben. Vállalkozása nem sikerült, de kiugratott belőlem egy mérhetetlen elkeseredést amiatt, hogy mindjárt a kommunizmus bukása után így merik kijátszani a szegény magyar népet. Elkeseredésemben ezt írtam naplómba: "S, az is biztos, hogy tisztességes politikára én már nem számíthatok hátralévő éveim során..." E jövendölés teljesedett be a múlt héten. Június 5-én és 7-én másodszor is megtörtént ama 16 évvel előbbi játszma, csak egy kissé más változatban, de most is a szegény magyar nép jó hírneve terhére. Most minden látni merő és akaró magyar polgár látni kénytelen: hová vezet, ha az erkölcstelenség megbújva a jogszabályok bokrai mögé csúffá teszi a várva várt demokráciát és a békés jövendőbe vetett reménységet. Rónay László, a katolikus hírlapíró mondja: "A demokrácia egészséges működésének egyik legnagyobb veszélye a politika és a politikusok tekintélyvesztése. Nálunk, azonban sajnos többről van szó: tekintélyük zuhanásáról." Nem csoda, hogy e zuhanás láttán s vele egyidőben a népszerű Dávid Ibolya is rosszul lett. Ebben a tragikus pillanatban az ő átmeneti rosszulléte volt a legemelkedettebb véleménynyilvánítás, melyből a magamfajta bibliás ember kihallhatta Dávid király kiáltását: "A mélységből kiáltok, Uram, hozzád!" Én meg szintén zsoltári szóval kérdezem a történelem Urát: ha ilyen mélyre jutottunk az alvilágban, tényleg ott vagy velünk te is? (V.Ö.: 139 zsolt.) Igen! Ez bizony bekövetkezés. Ez bizony beteljesedés. Ez bizony feneketlen mélység. Ez bizony Mohács és 1944 karácsonya. Most bizony Márai Sándorral együtt jó lenne, ha minden üdvözült magyar hatásosan tudná énekelni azt, amihez a mi hitünk nem elég. Azt, hogy "Magyarországról, romlott hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról!" S, hogy e romlottságot ne próbálhassa senki félvállról venni, erről a sajtó úgy gondoskodott, hogy nem a tisztes professzort, az új elnököt ünnepelte igazán, hanem nagy élvezettel vájkált a megbuktatott asszony sebeiben, hadd fájjon neki még jobban, ami fáj; s hadd szórakozzanak ezen mind ama magyarok, kiknek van ehhez gusztusa. Így aztán a hagyományos magyar lovagiasság is megkapta a magáét. Ha ebből a mélységből kijut a magyar, az olyan csoda lesz, mintha minden vakond szeme látásra nyílna. Akinek van még hite, ezt a csodát rimánkodja ki Istentől! Mivel mást nem tehet. Vági László

<<< Vissza