Állt az ajtó előtt. Mintha látná a fehérrel mázolt feliratot az ajtón: ÓVÓHELY. Hallani vélte a Kossuth téri református templom kerengőjére felszerelt sziréna visítását, bőgését. Dr. Vitéz Mihóczy Rezsőné kitárta az ajtót. Ibolya Jánosné, Kiss Izabella, Papp Eleonóra, Paulinyi Ilona, Peterdi Lajosné, Simon Jolán és Varga Rózsa tanárok terelgették a leánykákat le a pincébe. A diák a fal mellé húzódott. Kicsi szíve az iskolaköpeny alatt hevesen vert. Mindenféle gondolat és félelem kavargott benne. Remegett. Orrában érezte a mustárgáz szagát, amit a városháza dísztermében kiállított légoltalmi eszközök közül egy tűzoltó bácsi vele megszagoltatott. Hallani vélte Varga Rózsika figyelmeztető szavait: „Semmit az utcán, a mezőn fel ne vegyetek, amit találtok, mert repülőgépről babákat, írótollakat stb. dobálnak le, azok kézbe véve felrobbannak.“ Mutatott is egy plakátot, amelyen síró kicsi lánykának nem volt keze. Végre újra felbőgött a sziréna. Lefújták a légiriadót. Megkönnyebbülve, már beszélgetve, nevetgélve ment fel a leánycsapat az osztálytermekbe. Négy év háborús híreit, tragédiáit, újságokban megjelent felvételeket, mozihíradónak szörnyűséges képeit – melyet még a Hófehérke című film előtt is levetítettek – elvitte az egészséges, gyermeki élni akarásuk… Az idős asszony a pinceajtótól pár lépcsőn felment egy a tiszteletükre kinyitott osztályterembe. Ahol megterített asztal, üdítő, nagyfejű szegfűk várták mind a tizenötüket. Csevegésüket, élményeik elbeszélését alig tudták abbahagyni, hogy Kiss Pál Attiláné nyugdíjas igazgató az iskola üdvözlő szavait el tudja mondani. Felállva emlékeztek az öt éve még körükben lévő Varga Rózsikára, volt osztályfőnökre, és a többi tanárnőre, akik sok-sok leánykatársukkal már más helyen vannak. Az 1944/45-ös iskolai évre 96-an iratkoztak be, a közös értesítőben pedig 82 leányka név szerepel. A két szám közötti különbözetet azok a tanulók tették ki, akik Budapestről kerültek le az éhenhalás elől a Nagy-Alföld éléskamrájába, Szentesre. Hivatalos iratokon azonban nem tudták bizonyítani, hogy a 4. polgáriba kellene járniuk. Az asszonyok elénekelték annak a versnek első szakaszát, mely 4 éven keresztül minden napnak a kezdetét jelentette számukra. „…Hiszek Magyarország feltámadásában…" Az asszonyok, kik között egy vénlány sem volt, egy kivételével özvegyek voltak, sokat megélt életükről számoltak be. Két alkalommal tapsoltak is, mert együtt örültek a két dédnagymamával. Egyik társuk, Varga Ferencné született Dinnyés Zsuzsanna áldozatkészségére is fényderült. Ugyanis a Polgári Leányiskola volt igazgatónőjének – aki a háború után a „keristáknak" igazgatónője is volt egy évig – Istváncsics Mariska néninek a sírját nem hagyta, hogy az enyészetté váljon: a saját költségén rendbe hozatta, megcsináltatta. A 15 asszony egyhangúlag kérte, hogy Kis-Rácz Antalné tanárnő a technika, a gépek segítségével az iskola múltját mutassa meg a fellelt dokumentumok alapján. Nagy élmény volt. A szentesi Magyar Királyi Állami Polgári Leányiskola 60 éves találkozóján 15 fő volt diák jelent meg, vajon hányan lesznek a 65 évesen? Gizi néni

<<< Vissza