Ollainé Esztike szomorú. Azt mondja, fáj a szíve. Az egyedül maradt
szegény emberekért, a hajléktalanokért fáj. Különösen a temetések
egy életet lezáró pillanataiban szorul össze a szíve. Ballag a gyászkocsi
után, olykor egyedül, máskor ismerősei kíséretében, imát mormol,
elgondolkodik. Hogyan jutottunk idáig? - kérdezi önmagától. Régen
ilyen nem volt. Az emberekből enynyire kihalt volna az egymás iránti
szeretet?
Kérdések, melyekre nem tudjuk a választ. Vagy talán mégis?
Eszébe jut az idős asszony a Farkas Antal utcából. A családban senkinek
nem dobbant meg a szíve, hogy el kellene temetni. A testvért, az
édesanyát. Lánya, aki Pesten él, azt üzente Szentesre, tegyen a
város, amit akar, őt nem érdekli a temetés. A képviselőasszony jól
ismerte a nénit, választókörzetéből szólt néhány embernek, ők kísérték
utolsó utjára a halottat.
Aztán ott volt a Kormos ember. Így ismerte mindenki a városban.
A Vásárhelyi úton járt, mindig üveget szedett. "Találkoztunk
vele hébe-hóba, az uram adott neki csizmát. Sokszor vittünk ki neki
ennivalót, felakasztottuk a gerendára, hogy a pocok meg az egér
ne egye meg előle. A szomszédasszony talált rá holtan egy elhagyatott,
lepusztult tanyában."
A juhász. "Derekegyházán temették el, Szentirmai Endre atya
búcsúztatta. Megkértem, nem szabadkozott. Mondták, a faluban nincs
pap. Egyedül álltam a sírjánál. Utána napokig elgondolkoztam, hogy
itt van egy ember, aki elhagyja a családját, eljött Szentesre, munkát
vállalt, és az, akinek dolgozott, arra sem méltatta, hogy egy csokor
virágot vigyen a sírjára!"
- Szomorú vagyok, hogy idejutottunk - mondja. - Ballagtam egyedül
az autó után, arra gondoltam, hogy ennek az embernek ruhát adtam.
Annyira előttem volt az arca. Kérdezték, ismeri Esztike? Mondtam,
még öltöztettem is. Tizenhárom éve sok embernek osztottam ruhát.
Ha olyan ember hal meg, szólnak a korházból, vagy a temetkezési
vállalattól, Esztike, hozzon ruhát. Azon gondolkodom, régen ilyen
nem volt. Ennyire közömbösek vagyunk egymással?
Az ember annyit megérdemel, hogy elkísérjék utolsó útjára, tisztességesen
eltemessék. Azt mondja Esztike, ez a város nem hagyja el az egyedülállókat,
a hajléktalan embereket. Tisztességgel eltemetteti, pappal, szól
a gyászzene, égnek a gyertyák. Köszönet érte! Dicséri az egyházakat,
az Égisz Temetkezési Vállalat embereit, akik messzemenően megtesznek
mindent ilyen esetekben is. Neveket sorol: Bölcskei Molnár Sándor,
Dora Tóth Sándor, Juhász Lajos, Csarnó József, Kotvics V. Imre.
Aztán Gilicze András esperest és Gencs Gyula kántort említi még.
- Amióta képviselő vagyok, a tizenhárom év alatt három olyan temetés
volt, ahol egyedül én kísértem el a halottat. Ez nekem nagyon fáj,
hiszen ezeknek az embereknek volt hozzátartozójuk valaha - mondja
szomorúan.
(lovas)
|