Kovács Antal kimagasló egyéniség. Egyrészt, mert 201 cm magasból szemléli a világot, másrészt ő volt az első és mindmáig egyetlen magyar dzsúdós, aki olimpiai és világbajnoki dobogónak is a legfelső fokára állhatott. Amikor interjút kérek tőle, rögtön tisztelettel és csodálkozással jegyzi meg, úgy hallotta, a város lakosságának tíz százaléka igazolt sportoló. A barcelonai olimpia bajnoka adta át nemrégiben a díjakat legeredményesebb sportolóinknak, köztük sok gyereknek is, ezért a 32 éves cselgáncsozó klasszis pályafutását öszszegző beszélgetésünket is azzal indítjuk, hogyan gondol vissza a kezdetekre. - Az nagyon régen volt, majdnem húsz éve - idézi fel az első lépéseket. - Nálunk, Pakson akkor még amatőr szinten ment a dzsúdó. A bátyám vitt le először edzésre. Az alapokat Tóth Béla adta, aki most itt edzősködik Szentesen. Tőle tanultam meg azt a dobást, amivel aztán az olimpián is nyerni tudtam. Nem voltam különösebben tehetséges, vagyis ez nem a mozgásomon látszott, inkább abban, hogy nagy volt bennem az akarat és a kitartás. - Már gyerekként is magasabb volt az átlagnál? - Magasabb voltam a többieknél, s ez eleinte hátrányként jelentkezett. Később, amikor a belső combdobást gyakoroltuk, már segített a magasságom, onnantól kezdett előny lenni. A dzsúdó azért jó sport, mert bármilyen testalkatú ember űzheti, mindenki megtalálja a maga számára megfelelő technikát. Így én is a válldobás helyett inkább a belső combdobást alkalmaztam. - Az említett nevelőedzőjével, Tóth Bélával tartja még a kapcsolatot? - Versenyeken összefutunk, s mindig nagyon örülünk egymásnak. Nagyjából tudom, hol tart. A felesége nem változott semmit, és Béla bá' sem, de a gyerekeit még kicsi korukban láttam, azóta jól megnőttek. - Az országban mindenki felkapta a fejét, amikor 1992-ben olimpiai bajnok lett, úgy, hogy előtte csak egy EB-bronzig jutott. Önt is meglepte a saját sikere? - Ez mindenkinek meglepetés volt. Én voltam az első és egyetlen junior korú, aki olimpiát tudott nyerni ebben a sportágban. Azt mondhatom, kellett hozzá egy kis szerencse is: megfelelő időben kezdtem el dzsúdózni, jó időben kaptam edzőt és jókor halasztottam az egyetemen az olimpia miatt. Mindez segített, hogy nyerni tudjak. - A következő három olimpiáról keserű szájízzel tért haza? - Atlantában úgy lettem 5., hogy egy hónappal előtte még fel volt kötve a kezem egy vállsérülés miatt, így az a helyezés jó eredmény volt. Nagyon készültem a 2000-es olimpiára, de ott a teher is nagyon nyomott. Ezért Sydney kudarc. Tavaly, Athénben szerencsétlen sorsolásom volt: a világ legjobbjával kezdtem, és csak hajszállal maradtam alul. Ez egy olyan sport, ahol minimális különbségek döntenek. Ezúttal nem az én javamra, bár korábban kétszer is megvertem a japánt. (Inoue-a szerk.) Előtte mi vívtuk a VB-döntőt, s az olimpia nagy drámája volt, hogy éppen a két legesélyesebb kezdett az első meccsen. Ráadásul utána úgy elfáradt, hogy engem sem tudott továbbjuttatni. Ezzel együtt, egy nagyon szép pályafutás vége felé járok. Sokan vannak, akik valamikor a világ legjobbjai voltak, de olimpiát nem tudtak nyerni. Nekem sikerült. Persze, volt, ami jobb is lehetett volna, de összességében elégedett vagyok. - Ebbe a "vége felé járó" pályafutásba mi fér még bele? - Nagyjából ez az év. Aztán szeretnék családot, gyerekeket, s ez ilyen sok utazással nem működne. Akadtak sporttársaim, akik megpróbálták. Elmentünk 2-3 hétre edzőtáborba, s mire visszajöttünk, a gyerekeik először álltak fel, először beszéltek. Ők lemaradtak ezekről a pillanatokról, én nem szeretnék. Egyébként is el kell kezdenem a civil életemet. Közgazdász vagyok, s nem 36 évesen szeretnék pályakezdő lenni. Már ez sem kevés, ahol most tartok. Darók József

<<< Vissza