"...Ottan némán, mozdulatlan álltam, / Mintha gyökeret vert volna a lábam. / Lelkem, édes, mély mámorba szédült / A természet örök szépségétül... Mindenkit meglepett már a természet kisebb-nagyobb csodája, még ha a látottakat nem is tudja ilyen szépen megfogalmazni. Unalmas, hosszú téli esték kiváló alkalmat teremtenek az olvasásra, élünk-e vele? Sokaknak ilyenkor is csak a tévé hoz "kikapcsolódást", s semmitmondó beszélgető műsorok vagy kilogrammra vett maratoni sorozatok. Ha a tévében látottakat, ez vonatkozik az internetre is, összehasonlítjuk az olvasással, megdöbbentő eredményt kapunk. Az előbbiekből szinte semmi, míg az utóbbiaknak nagy része megmarad az agyunkban. Mindenki kipróbálhatja ezt magán is, vissza tud-e emlékezni pár évvel ezelőtti sorozatok eseményeire, míg egy-egy regény, még a kötelező olvasmányok történései visszajönnek. Akkor miért nem olvasunk, mert fárasztó, nincs időnk, unalmas, stb.? József Attila év van. Versmondó versenyek, felolvasó estek, megemlékezések sora várható, végre központilag is komolyan veszik ezt az évfordulót. És én, én olvasok-e valamit József Attilától vagy másoktól? Nagyon érdekes élménnyel gazdagodhatunk, ha egy-egy költő gyűjteményes verseskötetét folyamatosan, regényszerűen olvassuk. A kezdeti zsengéktől láthatjuk a költő fejlődését, jól megfigyelhetjük egy-egy családi, társadalmi esemény versmegjelenítését. Sokan mondják, azért nem olvasok verseket, mert úgy sem értem meg azokat, ez nem biztos, hogy így van. Hiszen, aki el akar jutni egy másik városba, de el sem indul, soha nem ér oda. Másik kifogás, minek olvassak, nem köt le, nem marad meg bennem, ez sem igaz. A szegényes szókincsünk csak irodalmi művekkel bővíthető, sőt egy-egy élményünk, hangulatunk legtöbbször versekhez köthető. Sajnos a tévében már csak szomorú eseményekhez kapcsolódóan hallhatunk verseket. Legutóbb épp Bessenyei Ferenc halálával kapcsolatban játszottak be versmondásaiból. Csodálatos élmény volt ahogy ízlelgette Ady szavait: "Napsugarak zúgása, amit hallok, / Számban nevednek jó íze van, / Szent mennydörgést néz a két szemem, / Istenem, istenem, istenem..." Ha csak mint jól globalizált emberként a test kívánságait teljesítjük s a belső énünkkel (lelkünkkel) nem törődünk, csak egyszerű gépi (állati) robotok vagyunk. Posztmodern korunkban nem szokás az értelmességre rákérdezni, pedig fontos kérdés. Egy-egy műalkotás (zenei, építészeti, irodalmi, stb.) az egész emberi mivoltunkat csiszolgatja, finomítja. Épp e területen találhatunk megnyugvást, érthetjük meg jobban lényünket. Művészek némelyike, főleg a költők, zeneszerzők, tudják, milyen gyönyörű az élet minden egyes pillanata. Az átlagember a finomságokat észre sem veszi, úgy tékozolja napjait, mintha végtelen idővel rendelkezne. Az így leélt élet vége felé felsejlik az elmúlás szomorúsága, ami az előtte való élet közönyösségéből egyenesen következik. S miért kell a vers? Ha életünk szép pillanatait meg is ragadjuk, sajnos nehezen tudjuk leírni vagy elmondani, s ha rábukkanunk egy versre, így érezzük, mintha épp erről szólna. Így válik az élményünk ismét átélhetővé, maradandóvá. Végül gondolkozzunk el egy kicsit, nem feledve az írásjeleket, József Attila kétsorosán: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. Dr. Horváth György

<<< Vissza