Itt a február. Ősi keresztény hagyomány szerint, a vallásos emberek fejére hull a hamvazó szerdán megszentelt hamu, a hivő fülek pedig megadóan hallgatják a szót: "Emlékezz, ember, hogy porból lettél és porrá leszel!" Komoly üzenet. Nem árt elgondolkodni rajta. "Elgondolkodni? A mai világban? Mikor semmire sincs elég idő?" Hát, ha az elgondolkodásra nincs elég idő, akkor azt is kimondhatjuk: az ember odajuttatta önmagát, hogy nincs ideje embernek lennie: megélni a saját emberi mivoltát. Én most nem vitatkozom azon, hogy érdemes-e időt tékozolni emberi identitásunk megélésére, hanem inkább azt mondom: kíséreljük meg! Hátha jól járunk vele! Erre a kísérletre azért merek javaslatot tenni, mert ebben a hónapban sokan láthatják majd a Nobel-díjas regénynek, a Sorstalanságnak filmváltozatát. Nagyon kérek mindenkit: figyelje meg azokat a szavakat, melyekkel búcsúzik a film főhőse, a fiú, aki miután megjárta a földi pokolt, s visszaérkezett a félig lerombolt Budapestre, a "viharvert s mégis ezer ígérettel teli utcán" így gondolkodik: "Máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a borzalmakról kérdez... Holott erről, a koncentrációs táborok boldogságáról kéne beszélnem legközelebb, ha kérdik." Aztán tényleg beszélt is róla s Nobel-díjat kapott e beszédért. Igen, leselkedett rá egy Nobel-díj. Ez tény. Lehet ezt letagadni? Meg azt, hogy élt egy magyar zsidó gyerek, akit a magyar állam kiszolgáltatott, ő megszerzett a magyarnak egy világra szóló kitüntetést. Ugye van ilyen? Hátha van ilyen, akkor legyen olyan is, hogy noha nem vagyunk ráérő emberek, mégis ráérünk egy csöppnyi gondolat végiggondolására. E csöppnyi gondolat pedig így szól: hátha ránk magyarokra is leselkedik egy szebb jövő annak ellenére, hogy mindent megteszünk ellene? Mit lehetne ez ügyben tenni? Csak annyit, hogy követjük a fiú példáját. Ő a kémények közt is talált magának boldogságot, mi pedig megkíséreljük az elmúlt átkos időket úgy megvizsgálni, hogy ne csak a gonoszokat, árulókat, besúgókat vegyük észre, hanem azokat is, akik helytálltak; tisztesség, becsület, segítőkészség, okos hazafiúi lelemény dolgában. Mi lenne, ha nem azon tusakodnánk, hogy kik voltak a bűnösök, hanem azon, hogy megmaradjon az igazak emléke is. Igaz, ezért afféle irodalmi Nobel-díj nem jár, de tud díjakat kiosztani a történelem ura is, aki nagyon érti, hogy a tegnap hőseit hogyan kell holnapok dicsőségével megjutalmazni. Vagyis jó lenne kérdeni: kik voltak a 40 éves pokol angyalai? Mert ha reájuk nem vagyunk kíváncsiak, még elfelejteni sem tudjuk őket! Ezt meggondolni, ehhez idő kell, tényleg. S talán hamu is. A bűnbánat hamuja. Vági László

<<< Vissza