Médiaóránk vendége volt Török Mónika Amerikában élő filmrendező, aki mindent hátrahagyva elindult az ismeretlenbe szerencsét próbálni, egy jobb élet lehetőségéért. - Úgy gondoljuk, aki tizenévesen a nyakába veszi a nagyvilágot, már gyermekkorában is bátor, a közösség központi alakja lehetett. - Ellenkezőleg! Nagyon zárkózott és gátlásos voltam, pedagógus édesanyám azért íratott a Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatára, hogy "kigyógyuljak" ebből. Érettségi után egy évig könyvesboltban dolgoztam, nem volt lehetőségem a továbbjutásra, tehetetlennek éreztem magam. Nem akartam szüleim példáját követni, ki akartam törni és megváltoztatni a sorsom. Megijedtem, hogy kisvárosban kell leélnem az egész életem. Bár angolul egyáltalán nem beszéltem, úgy gondoltam veszteni valóm nincs, legfeljebb megtanulom a nyelvet. Az első két hónapban egy igen tehetős családnál dolgoztam, öt gyerekre felügyeltem. Ezen kívül a munkaadóim két kastélyát is rendben tartottam, mostam, főztem, takarítottam. Ennek ellenére nem fizették ki a járandóságomat. Felhívtam a szüleimet, édesapám feltette a kérdést: ezt a rosszat, vagy azt a rosszat választod? Ekkor határoztam el, hogy legyőzöm a gátlásosságomat. Vettem a telefonkönyvet és magyar nevek után kutatva állás után érdeklődtem. Ilyen kalandos úton kerültem végül egy középosztálybeli családhoz, ahol három évig családtagként éltem és dolgoztam. - És a film? - Ezek az emberek beírattak angol nyelvtanfolyamra, segítettek a turista vízumomat diákvízumra cserélni, és a támogatásukkal a főiskolát is elvégeztem. Ezekben az években vettem igazán hasznát a gimnáziumnak és a filmfakultációnak. Az egyik vizsgafilmem forgatókönyvét nem fogadták el, nyolc óra alatt kellett újat írnom, ekkor halt meg az édesapám. Kiírtam magamból a fájdalmamat. A film a köztünk el nem mondott gondolatokról szól. Záróvizsgafilmnek tipikus magyar alkotás született. Egész Texasban öt magyar néptáncost találtam, ők voltak a főszereplők, több filmfesztiválon hoztam el díjat. Az ottani embereknek érdekes volt a magyar téma, rájöttem az én jövőm Amerikában van. - A Világkereskedelmi Központ elleni támadást már New York-ban élted meg. - Egy héttel előtte érkeztem a városba, hogy megszerezzem a második diplomámat, nagyon féltem a metropolistól. A katasztrófa pillanatában nem csak én, de mindenki a háta mögé rakta a félelmét. Abban a pillanatban nekem New York lett a második szülővárosom, mely kilencmillió ember lakhelye. Az ötmillió naponta ingázó, fél magyarországnyi ember 2001. szeptember 11-én, mikor megbénult a tömegközlekedés, minden pánik nélkül haza sétált. Útközben a környéken lakóktól kaptak élelmet és vizet. Az osztálytársaimmal filmeztünk, mindenhová beengedtek, de figyelmeztettek: lehet, hogy levágott végtagokat és akár halott gyerekeket is láthatunk. Engem azonban nem a szenzáció érdekelt, hanem az ahogyan segítettek egymáson az emberek. - Pár hétig voltál itthon, két nap múlva indulsz haza. Milyen 2004 végén Szentes? - Újra felfedezem ezt a pici várost, csodálkozással örökítem meg az utcákat, az épületeket, az embereket. Filmet készülök forgatni. Tizenöt évnyi távollét alatt azt is megtanultam, hogy mennyire fontosak az ember gyökerei. Forrás Gabriella, Tököli Heléna Jövőnkért Alapfokú Művészetoktatási Intézmény Média szak

<<< Vissza