Már tavaly ilyenkor is írtam arról, hogy 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának ünnepi eseményét meg akarta zavarni egy bekiáltás: "A Sátán birodalma!" De azt is megállapítottam, hogy akkor ez a hang nem zavarta meg a hangulatot, mert a szabadság-élménynek volt még annyi ereje, hogy ne hallja meg, amit nem akar meghallani. Pedig aztán kiderült, hogy az ünneprontást akaró beszólásnak volt némi igaza, mert kimentek ugyan hazánkból a szovjet csapatok, de beköltöztek a szívekbe a gyűlölködés, a széthúzás, a hazudozás miazmái, azóta is grasszálnak. Vagyis ama hang több volt, mint ráadás. Jövendőmondásnak bizonyult. Ezt most, tizenöt év után már le sem tagadhatjuk, mert lám az idei októberben, egy országos összefogást hivatott rendezvényen is történt egy ráadás. Németül: egy Zuschlag. Végzetesen könnyelmű szavakat ejtett ki a száján az a fiatalember, hatalmas - politikailag jól hasznosítható - felháborodást váltott ki - ha nem is biztos, hogy a szívek mélyén, de az biztos, hogy - a közbeszéd szintjén. Van aztán hatalmas lármájú ráadás, mintha motorizált életünk zaját még nem találnánk eléggé kártékonynak. No persze nem csak az történt, hogy egy fiatalember neve ily vihart keltő módon teljesítette be önmagát, vált szomorú ráadássá, hanem az is megesett, hogy egy tanító bácsi, szelíd hang kilátásba helyezte, hogy - ha idén nem is tudunk együtt gyászolni és tisztelegni - meg szégyenkezni is az ártatlanul elpusztítottak emlékezetére, de "majd jövőre". Majd másutt. Ott, ahol mi tervezzük. Hát ettől a bársonyos "majd jövőjé"-től visszatért bennem a majdnem hatéves kisfiú lelke. 1924-ben ugyanis, pontosan 80 évvel ezelőtt nem lehettem elsős elemista, mert még nem töltöttem be a hatodik esztendőmet. Apám pedig nagyon törvénytisztelő ember volt, s iskolára érett fiacskájával szemben is a törvényhez igazodott; nekem pedig azt mondta: "Majd jövőre." Nem vitatkoztam. Megértettem az atyai érvelést, s nem kérdeztem: ha elég nagy vagyok, ha már szinte olvasni is tudok, akkor "miért nem az idén" kezdhetem el az iskolát? Most viszont kérdezem: "miért nem már az idén", egy jeles évforduló alkalmával, egy reprezentatív összefogás szolgálatában tudunk együtt fellépni? Szállóige, hogy "hatvan felé: hazafelé!" Hát a hatvanadik évforduló miért nem tudta magától értetődővé tenni, hogy itt az ideje a szabadság levegőjében való családias összeborulásnak. Miért vagyunk még mindig egymás iránt szerte-csavargó idegenek, akiknek szájából ki nem fogynak az egymás becsületét rongáló szitok-szavak? "Majd jövőre" jöhet az ünnepi béke? Én úgy tudom, már az idén beléptünk az Európai Unióba. Sokan szeretnénk, ha az unió kereszténynek vallaná magát. De ha így van ez, miért nem próbáljuk már az idén felmutatni: hogy fest a keresztény kiengesztelődés? Nem értem. Pedig nem a hatot, hanem a 86-ot töltöttem be az idén októberben. Vági László

<<< Vissza