Nem tekinthettük annak a hazugságok korát. Amikor a forradalmárt ellenforradalmároknak nevezték, az árulót hősnek, a leigázót felszabadítónak, a harcost banditának, a megtorlás borzalmait értő szigorral végrehajtott, emberséges büntetésnek. Nem volt megoldás a csend sem. Ugyanis nem a bölcsek hallgatása volt, hanem a sunyiság némasága. Amiről nem beszélünk, az nincs, mint egy mindenki által ismert, mégis kimondhatatlan, kínos családi titok. Az elfojtott indulatok erjedése ártott, a mesterségesen előidézni próbált feledés torzította az agyakat. Ma már jórészt csak alig ellenőrizhető visszaemlékezések állnak előttünk. Először az egyik oldal beszélhetett csak, meg is tette. Hosszú, süket csend után (főleg '89-től kezdődően) szinte csak a másik fél szólt. Napjainkra a korábban visszavágástól félő egykori győztesek (?), a mai vesztesek is megszólalnak. Nem nyert megoldást a megünneplés hogyanja sem. Mára egyértelműen két részre szakadt a közvélemény. Azt tudja minden párt: kivel nem akar ünnepelni! Hogy miért éppen azzal koszorúz, akivel - no az szinte megválaszolhatatlan. A nemzeti ünnep így lényegében a nemzeti megosztottság jelképe lett. És akkor még nem is beszéltem azokról, akik a lelkük mélyén nem is tekintik október 23-át tiszteletre és kegyeletre méltó pillanatnak, hanem történelmünk szégyenfoltjaként, jobb esetben hibás lépésként emlegetik. Várnunk kell még néhány generációt. Már persze azoknak, akiknek lesz erre módjuk. Nekünk nincs más lehetőségünk, mint leszögezni: a forradalmár az forradalmár, a hős az hős, az elnyomó az elnyomó, a diktatúra pedig diktatúra. Ehhez persze nem kell sem mély történelmi műveltség, sem túlságosan nagy bölcsesség. 56 fényében mindez világosan látszik. Mert az ünnep az ünnep. Poszler György 1997. október 25.

<<< Vissza