 Képünkön:
Portomarin főterén a San Juan-templomnál.
Nővérével indult Santiago de Compostelába július 14-én Gergely Szilveszterné,
hogy összesen 400 kilométert tegyen meg és gyalogos zarándokként érjen
Szent Jakab sírjához, mert a kultuszhelynek világszerte különleges erőt
tulajdonítanak. Indulásuk előtt lapunknak elmondta: 1945 telén, ekkor
még kétéves kislányként járta be gyalog szüleivel és az őt most is elkísérő,
akkor hétéves nővérével fél Magyarországot, mert keresték a háború viszontagságai
miatt szétszóródott család többi tagját. A családjuk azóta elhunyt tagjai
emlékére tették meg a spanyolországi zarándokutat. A tervüknek megfelelően
Jakab napján érkeztek meg Santiago de Compostelába. Visszaérkezésük után
elmesélte, hogy szerda reggel hat órakor indultak el Győrben tartották
utolsó magyarországi bázisukat. Másnap Pozsony volt a célállomás, ahonnét
repülővel értek Barcelonába.
- Tartottunk ettől a nagyvárostól. Többszintes pályaudvarára este tízkor
értünk a repülőtérről, és hömpölygő emberáradat fogadott bennünket. Apró
csodának tartottam, hogy metróval könnyedén, átszállás nélkül tudtunk
a vasútállomásra eljutni. Fél óra múlva már indulnunk is kellett tovább
Pamplónába, tehát nagyon feszülten éltük meg ezeket a perceket. Úgy gondolom
egész utunkon azok a pici odafigyelések könnyítették meg a dolgunkat.
Hajnalban értek Pamplónába, ahol füzetecskét kellett váltaniuk. Ennek
birtokában kaphattak a zarándokszálláson elhelyezést olcsóbban, ami 3-5
eurót jelentett alkalmanként. Zsóka elmesélte, hogy a vonaton szundikálós
éjszakát követően első napon 30 kilométert tettek meg a végig sárga nyilakkal
jelzett útból. Obanosig jutottak, ahol a harminc férőhelyes szálláson
könnyedén kaptak helyet, hiszen nem minden vándor teszi meg első lépéstől
a távot. Gergely Szilveszterné nővérével az út egy részét busszal, 400
kilométert gyalog járta be.
Az asszony elmondta csak a legszükségesebb felszerelést vitték magukkal:
három váltás ruhát, fehérneműt, sátrat és hálózsákot. A legnehezebb szakasznak
az emelkedők bizonyultak, ilyenkor lassabban jutottak előre.
- Találkoztunk olasz, argentin, brazil, japán, német vándorokkal mindenki
zsákján vagy botján apró pogácsát rejtő batyuval, amit nemzetük színeivel
kötöttek át. Ekkor értékeltem, és értettem meg azt a gesztust, mikor a
fiam barátnője induláskor pöttyös tarisznyácskát kötött nemzetiszínű szalaggal
a hátizsákunkra.
Sarriától Santiágóig az utolsó 110,5 kilométert gyalogosan tették meg.
Zsóka említette, hogy Pomferedától már ingyenes a szállás, ám ezen a szakaszon
már a vándor is rengeteg. Így megeshet az emberrel, hogy napi 20-30 ezer
méter megtétele után a harmadik zarándoktanyán is azt kapja, hogy foglalt
minden ágy és a földön sincs hely. Ilyenkor gyakran keresni kellett a
negyedik szálláshelyet.
- Magyarokkal találkoztak, kiderült ők miért vannak ott?
- Találkoztunk, de erről nem beszél senki. Mindenkinek megvan a maga oka.
Ott vagyunk, egy ideig együtt haladunk ki-ki a maga tempójában. Elhagyjuk
egymást és lehet, hogy soha többé nem találkoztunk, de a végcélunk ugyanaz.
Kicsit úgy, mint az életben. Utolsó szállásunk az Öröm hegye mellett épített,
több ezer ember elszállásolására alkalmas barakkrendszer volt, ahol az
egész útra jellemző módon a lerakott és otthagyott csomagokhoz soha nem
nyúlt senki. Azt hiszem aki itt megfordul rájön, hogy milyen fontos tud
lenni egy pohár víz, és a hajlék.
Útközben az asszony váltott sms-t a családjával, akik mindig úgy köszöntek
el: vigyázz magadra. Vigyázok, de mi baj lehetne - rezegte a telefon a
választ Spanyolországból. Mindig Édesanyám jutott eszembe, aki az ötvenes
évek közepén hónapokig hurcolt orvostól orvosig, kórházból kórházba, mert
belázasodtam és a láz nem akart csillapodni. Nos mindig ő mondta: hinni
kell. Én hittem, és a mai napig hiszek az emberekben, mesélte az asszony.
Nagy Andrea
|
