"Gondolta volna egy hete?" Ezt kérdezi a közismert Debreczeni József a villámgyorsan lezajlott miniszterelnök-cseréről. Valóban, erre senki sem számított. Én magam is csak valami olyasmit éreztem, amire csak rákérdezni tudtam: ugyan mi vár reánk, ha hazaérkezem Németországból? Erről előző írásomban tettem említést. Az biztos, hogy nem akármilyen történelme van a magyar népnek. Elég gyakran ismétlődnek meg benne a nem várt fordulatok. Az én életem során három ilyenféle váratlanság átélője lehettem. Emlékszem, 1956. október 23-án, azon a lombhullásos, de verőfényes októberi napon hogy kiáltott fel bennem a kérdés: Hát ez hogy történhetett meg? Ez nem is lehet igaz! Pontosan a magyar nép volt kiszemelve arra, hogy kioktassa a nyugati világot arról, hogy mit ér a szabadság? Rajtunk csodálkozott a népek sokasága. Csodálkozott és értetlenkedett. Igen, akkor Dávidok voltunk a hatalmas erejű Góliáttal szemben. S néhány napig szentek is! Igen, magam is átélője voltam: Budapest akkor egy darabig valóságos erkölcsi csoda volt. S lehetett erre számítani? Hogy aztán magunkra maradtunk? Ez már törvényszerű volt. Ha egy kis nép prófétai vakmerőségre szánja el magát, akkor a próféták sorsára fog jutni. Bekövetkezett. De aztán az is bekövetkezett - és ismét váratlanul -, hogy a magyarok 1989-ben politikai ügyességről és helyzet-kihasználásról tettek látványos bizonyságot. Ugyan ki mert arra gondolni, hogy magyar kézben lesz az az olló, mely ha vágni kezdi a vasfüggönyt, akkor abból a kettészakadt Európa egységesülése fog viharos gyorsasággal bekövetkezni? S milyen jó volt éppen ezen a nyáron, egy pfalzi kis faluban egy egyszerű némettől hallani, hogy ők bizony ezt nem tudják elfelejteni. Azt persze nem árultam el neki, hogy nálunk arról a történelmi ollóról sokan nem szeretnek hallani. Miért kell azt Európának tudni, hogy nálunk a mesterséges felejttetésnek is pártpolitikai rendeltetése van? Most meg valami olyan váratlanság okozott hatalmas méretű meglepetést, melynek kimeneteléről és rendeltetéséről egyenlőre még csak vitatkozni tud a magyar társadalom. Vitatkozni pedig szeretünk. Ami nem is volna baj. Okos nép vitatkozzon! Csak az a baj, hogy nem érvek, erkölcsi értékek mentén folyik a vita, hanem irracionális elfogultságok vezérlete alatt. Így aztán a vitahangnem olyan ádáz, mint kocsmai veszekedésé, s persze nem vezet sehová. Pedig a történelem szigora most is biztos kézzel fog minket odavezérelni ahová valók vagyunk. Ennél fogva nem ártana egy kis alázatos megszeppenés. Mert nem két olimpiai aranyéremről van szó! Vági László

<<< Vissza