Úton hazafelé, a vonaton, volt időm azon morfondírozni, hogy ugyan mire érkezem meg? Most már tudom. Olyasmire, mire nézve elmondhatom: "Ilyen csak nálunk fordulhat elő!" S éppen nagy ünnepünkkor! Hogy legyen két "tűzijáték" is a Duna partján. Megtörtént tehát, ami megtörtént! Előre el nem képzelhető forgatókönyv szerint. Aki aztán szereti hazáját és tud még az eszével gondolkodni, az most törheti a fejét: ugyan mi lesz ennek a folytatása? Természetes, hogy találgatni lehet. Érzések és beidegződések mentén csaponghatnak a fantáziák. Én magam azonban nem akarok jóslásokban bonyolódni. Nem volna semmi haszna. Majd az előzmények kitermelik a következményeket a történelem szigorú logikája szerint. Ettől a szigorúságtól azért félek nagyon, mert a magyar politikai elit, a magyar társadalom és - sajnos - az egyházak is, az utóbbi tizenöt év alatt nagy adósságot halmoztak fel maguk ellen. Nem fordítottunk elegendő lelki-szellemi energiát közelmúltunk néven nevezésére. Elmaradt egy komoly önvizsgálat. El nem vállalt és meg nem bánt bűnök halkan mérgezik lelkiismeretünket. Még a kivételesen nagy, szinte csodaszerű események kellő értékelésére sincs bennünk komoly hajlandóság. Így aztán még a mesterségesen szított gyűlölködésnek sem tudjuk az indokát. S eközben óriási hiányunk van karizmatikus emberekben. Mindenfelé a tehetségtelenség fogalmazza meg a tennivalókat. Ezért aztán egyre többen érezzük úgy, hogy csak a csoda segíthet rajtunk. De miféle csoda? Még a bátortalanul imádkozó vallásos magyar is úgy érzi: csodákat napjainkban csak a technika tud produkálni. Annak meg nincs szíve, csak érdeke. Ilyen belátások kergetik egymást elmémben, miközben attól tartok: én már nem fogom megérni azt a napot, mikor azt mondhatnánk: immár elmúlik a sötét éjszaka, s közeledik a szív és értelem napjának felkelte. No persze, hasonló aggodalmak nem egyszer terhelték idegeimet hosszú életem során, s lám még mindig van élet bennem is, körülöttem is. Még mindig vannak derék emberek, kiknek puszta léte is megőrizhet bennünket a kétségbeeséstől. S e pillanatban azért imádkozik bennem a fáradó hit, hogy a történelem urának a szeme legyen a sok jó ember életén. Hogy azért mégis csak azok érdeke mondja a végső szót, akiket a karácsonyi angyalok "jóakaratú embereknek" énekeltek. E pillanatban még melegebben gondolok azokra, akikről tudom, hogy megérdemelnék a szebb jövendőt, miattuk kél bennem a bizodalom életre. Az a remény, hogy végső soron mégis értük van minden. Talán még a leggonoszabb fordulat is az ő magvetésük alá szántja a jövendő talaját. Mostani írásommal is nekik akarok szolgálni. Nagyon szerény e szolgálat, tudom jól. De ha nem beszél, aki tud beszélni, az mivel több és jobb? Hátha még a semmi is tud valami lenni! Mert csak látszatra semmi. Vági László

<<< Vissza