Dr. Pataki Ilona főorvos a kórházi laboratórium nyugalmazott vezetője. A "Szentes városért" kitüntető elismerést hosszú évtizedek óta kifejtett szakmai és tudományos munkásságáért kapta. Az adományozók így fogalmaztak vele kapcsolatban: letéteményese kórháza hírnevének. Tősgyökeres szentesi. Azt mondja: származását tekintve volt már kulák, aztán az aranykorona után középparaszt. Mindezt azért sorolja, mert egyetemi tanulmányai során nehézségei támadtak emiatt. Harmadévben majdnem kivágták. Amikor igazolni tudta, hogy semmi nincs már a tulajdonában, folytathatta tanulmányait. A fővárosban nem sokáig. Rokon családnál lakott, mígnem egy napon bombatalálat érte a házat. - A Közgazdaságtudományi Egyetem ezzel be is fejeződött a számomra - meséli. - Szüleim akarata ellenére leutaztam Szegedre, kész tények elé állítva őket, beiratkoztam az orvostudományi egyetemre. Az intézmény akkoriban szinte mindenki számára nyitott volt, 240-en iratkoztak be az orvosira, ebből 98-an végezték el, a többit kivágták, mert nem tanult. - Miért az orvostudományi egyetemet választotta? - Gyógyítani szerettem volna. Származásom miatt azt mondták, nem lehet. Volt ott egy évfolyamtársam, aki nem lelkesedett azért, hogy a szentesi kórház laboratóriumában kapott állást. Azt mondtam neki: cseréljünk. Gondoltam, a kórházban menet közben átgyalogolhatok majd gyógyító pályára. - Éspedig?... - Belgyógyász szerettem volna lenni. A szakvizsgáimat is letettem, ám az időre szomorú fordulat állt be a családban, a férjem meghalt, magamra maradtam a kétéves gyermekemmel, akinek a munkám melletti elhelyezését nem tudtam megoldani. - Hogyan lett a laboratórium vezetője? - Akkor még tudományos tanács jelölte állásba az orvosokat. Hárman pályáztunk, hármunk közül nekem volt szakvizsgám. Megnyertem. Elkezdtem a munkát, először elkeseredve, amiatt, hogy nem gyógyíthatok, de utána rájöttem, a laboratóriumi pályán éppúgy meglehet találni a szépséget. Hozzáállás kérdése az egész. És nem elégedtem meg a tanultakkal, tovább képeztem magam, elértem azt a szintet, hogy hozzá tudtam szólni bármilyen klinikai eset tárgyalásához. Ezt a nemzetközileg is elismert német Thomas professzornak is köszönhetem, a könyveiből sokat tanultam. Tudományos munkáit az Orvosi hetilap közli. Kiváló munkájáért több alkalommal kitüntették. Tulajdonosa - egyebek mellett - a "munkaérdemrend" ezüst fokozatának. - Azt mondják, hiányszakma a laboratóriumi munka... - faggatom tovább. - Erre a pályára nem jönnek orvosok - válaszolja. - Amire büszke vagyok: hét szakorvos vizsgázott nálam, közülük egyet kiemelnék, dr. Polner Tiborné gyógyszerészt, aki jó munkaerő, nagyon nagy segítség volt a pályán. '84-ben hivatalosan nyugdíjba mentem, ám napi négy órában az óta is dolgozom. - Ennyire megszerette a szakmát? - Igen. Azt a munkát, amit korábban büntetésnek vettem, mert nem láttam benne semmi perspektívát, megszerettem. Ez idő alatt sok jó és rossz dologban volt részem. A legnagyobb tragédiám, amit a pályán megéltem az, hogy a megyei kórházban visszaminősítettek bennünket. Ezzel máig nem értek egyet. Ami most lejátszódik a kórházban, az is egy dráma. Nem tudni, mi történik. Nagyon aggódom az intézmény sorsáért, lehet, privatizálni akarják. - Hogyan fogadta a kitüntetést? - Az emlékérem nagy öröm a számomra. Azt mutatja, hogy az intézményben látták, a városban méltattak arra, hogy felfigyeljenek munkámra. Szeretnék köszönetet mondani munkatársaimnak. Mindazt, amit elértünk, az egy csapatmunka eredménye. Az osztály munkája alapján mindig benne volt az ország legjobb tíz laboratóriumában. Mára is megmaradt ez a színvonal. Kívánom, hogy továbbra is ezen az úton haladjanak. És bízzanak a kórház jövőjében! - Most szabadságon van. Miként telnek a napjai? - Otthon ülök, és a már említett Thomas professzor legújabb angol kiadású könyvét olvasom. Érdekel. Szórakoztat. - Úgy tudjuk, aktívan sportol. A Delfin MSE-ben versenyez. - Sokra becsülöm Pólyáné Téli Éva munkáját, amit nagy lelkesedéssel végez. Ez volna az élet egyik lényege, hogy ne tunyuljunk el, mozogjunk, aktív életet éljünk. Eddig hát- és mellúszásban értem el sikereket. Ma már gyorson is próbálkozom. Az unokámnak is része van benne. Lovas József

<<< Vissza