Hétfőn, október hatodikán este kicsi (talán 80-100 fős) csapat gyűlt össze városunk főterén, a Horváth Mihály szobor előtt, hogy tiszteletét és lelki azonosulását fejezze ki a nemzet gyásznapján az egykori áldozatokkal. A tudós püspök szobra kifogástalan helyszínválasztás, hiszen őt - távollétében - halálra ítélték, és (szerencsére) jelképesen, az ítéletet végre is hajtották. A megjelentek hallották Halmai István rövid, tényszerű, minden fölösleges szószaporítást nélkülöző szavait. Halmai úr élt (okkal) a gyanúperrel, miszerint a tizenhárom tábornok nevét kevesen tudják felsorolni. Ezért megtoldotta a listát néhány előttük - utánuk kivégzett törzstiszt és Batthyány Lajos említésével. A kerek képet - az egyébként igen csak marcona - Damjanich János utolsó óráiban fogalmazott imája tette líraivá. A gyertyagyújtás előtti pillanatot a Szózat közös éneklése előzte meg. Soha nem voltam olyan ünnepségen, ahol ne ez lett volna a befejezés. De soha nem voltam olyan ünnepségen, ahol MINDENKI hangosan, őszintén énekelte. Hétfő este pedig ez történt. A jelenlévők ezután gyertyákat gyújtottak, majd átvonultak (ugyanezt megteendő) a Somogyi - Daru utca sarkán lévő kettétört kereszthez. Hiszen a tizenhárom mártír közül a legismertebb, Damjanich, így fohászkodik a Teremtőhöz: "Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot!" Úgy legyen. P.

<<< Vissza