|
A Magyar Hírlap egyik olvasója arról panaszkodik, hogy hazánkban sorozatos
sérelmek érik az "állam és egyház szétválasztásának" eszméjét.
De mit is vél ő olyan fokú sérelemnek, hogy azt a sajtó segítségével sokak
tudomására kell hoznia?
Azt például, hogy az államfő augusztus 20. alkalmából egy katolikus apátot
a Magyar Köztársaság Érdemrendjével tüntetett ki. Meg azt is, hogy egy
érsekáldásban részesített egy olyan felújított műemléket, melynek lakói
civilek lesznek, s melyben egyházi funkciók nem fognak zajlani.
"Ez minden, csak nem szétválasztás!" Ennyi a panaszos végkövetkeztetése.
Az én - remélem nem korszerűtlen - állásfoglalásom pedig így szól: az
állam és egyház modern időkre jellemző szétválasztása jó dolog, de nem
lehet embertelen. Vagyis, állam és egyház egymástól függetlenül autonómia.
Csakhogy az az ember, aki történetesen mindkettőhöz tartozik, egyetlen
élő valóság. Benne nem osztható ketté az állampolgár és az egyháztag.
Ennek következtében az állam és az egyház csak addig lehet egymástól független
két autonómia, ameddig ez nem kerül az ember kétfelé hasításába.
Ha az a bizonyos apát úr kitüntetést érdemel azért, mert jól végzi munkáját
az egyházban, ezzel kinyilváníttatik, hogy a jó pap az állam javát is
szolgálja. Ha pedig egy ház egyházi áldásban részesül, ez azt jelenti,
hogy hivők és nem hivők békés egymás mellet élése társadalmi érdek is,
s így az állam javát is szolgálja.
Kívánatos jól tudni, hogy az állami és egyházi autonómia elválasztása,
nem két politikai párt egymással való szembenállása, mely kis hazánkban
- sajnos - kibékíthetetlen, mert hatalom dolgában nincs pardon, hanem
csak a lehető legradikálisabb leszámolásig tartó ádáz küzdelem.
Azt sem árt tudni, hogy a történelem tanúsága szerint az egyház és állam
szétválasztása - hosszútávon! - inkább az egyház érdeke, mint az államé.
S ez még akkor is igaz, ha sokak számára az egyházi és állami hatalmasságok
politikai szerelmeskedése hasznosnak tűnik.
És ha befejezésül a II. Vatikáni Zsinat egy fontos határozatát idézem,
ezzel a hívő keresztények látását szeretném szolgálni. Íme az eligazító
szöveg: akik alkalmasak arra, hogy beleszólhassanak a politikába, azok
"megvesztegethetetlenül és okosan szálljanak síkra minden igazságtalanság
és elnyomás, egy-egy személy vagy politikai párt más véleményt nem tűrő
önkényuralma ellen."
Ez a fontos zsinati szabály 1965-ben fogalmazódott meg, de ma is érvényes
éppen úgy, mint a haldokló Názáreti Jézus vérverítékes figyelmeztetése:
"Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!"
(Máté 26, 41).
Ezt a kötelező vigyázást csak megkönnyíti, ha az egyház segíti az állam
üdvét, de nem tartozik semmivel: vagyis ha független!
Vági László
|
