Mi van velünk, magyarokkal? Ezt kell kérdeznem azután, hogy az Európai
Unióba való belépésről sikeresebben szavaztak a litvánok és Szlovákia
polgárai is. Magyarország népe 1956-ban bámulatba ejtette a világot, 1989-ben
beindította az Európát kettévágó vasfüggöny leomlását. Tényleg nagy becsületet
szerzett magának. Hatalmas erkölcsi és politikai tőkét halmozott fel a
jövő nemzedék javára. Mindezek után miért van az, hogy sorra megelőznek
minket más népek? Miért nem maradtunk elsők szabadságunk menedzselésében
is? Valami történt velünk. Olyan valami, ami megzavarta gondolkodásunkat,
elbizonytalanította ítélőképességünket. De hát mi ez a valami? Hogy történhetett
meg velünk, hogy ilyen közelmúlt után ilyen szégyenletes közöny gyanújába
esett az ország 55 %-a? Hogy lehet az, hogy mikor pártok között kellett
választanunk, akkor elértük a 70 %-ot is, mikor pedig egy egész országot
érintő csatlakozás ügyében kérdeztek meg minket, majdnem lebuktunk? Hogy
van ez? Mitől e negatív előjelű "pálfordulás"?
Szeretném nyomatékosítani, hogy e kérdést a magam részéről nem politikai
kérdésnek tekintem. Meg vagyok győződve arról, hogy ez esetben valami
morális természetű változás történt a politikai leszereplés hátterében.
Vagy tán nem is változás, hanem egy makacs állandóság? Kitartóan vagyunk
alkalmasak a gyűlölködésre? Egy szikra is elég hozzá, hogy beinduljanak
a haragok abba az irányba, mely az indulatkeltők érdekeinek megfelel?
S ilyenkor aztán mindent képesek vagyunk felejteni, megtörtént dolgokat
meg nem történtté hazudni? Még régi dicsőségünket visszaállító nagy eseményekre
sem vagyunk hajlandók ünneplő lélekkel visszagondolni, ha azok ügyeletes
düheinket mérsékelni látszanak? Ez bizony morális deficit a javából.
Ilyen értelemben nagy kár értünk! Akár sajnálhatnánk is saját magunkat,
ha nem jönne jókor az a tény, hogy Szlovákiában viszont a magyarok vizsgáztak
a legjobban. Úgy látszik, hogy a kisebbségi sorsot kevesebb hibával tudjuk
tűrni, mint a többségit. Mintha többségben nem bírnánk magunkkal!
Visszaszivárognak emlékezetembe teológus korom rossz emlékei, azok a parlamenti
látogatások, mikor észveszejtő dühvel rohantak egymásnak a nácizmustól
megrontott képviselők és az ún. úri Magyarország puhány "bajnokai".
Bizony, nagyon rossz érzés volt fiatalon azt tapasztalni, hogy abból,
amit látok, csak katasztrófa származhat. Be is következett. Akkor is a
gyűlölködés dominált a lelkekben. Az átkos bolsevista uralom, elég hosszú
volt ahhoz és elég keserves, hogy megfeledkezzem a nácizmus koráról, mostanság
mégis egyre gyakrabban jut eszembe: mi rombolta azokban az években a magyar
nép lelkét. Mi van velünk? Csak nem a lebukott múlt kísértetei járnak
vissza?
Vági László
|