Állítólag soha ilyen telünk nem volt. Mondják a bölcs öregek. Volt már kellemesen csöpögős, fehérkarácsonyos, enyhén cudar, napsütésben korcsolyázós telünk, de ilyen vízkeresztkor beköszönő s azóta sem távozó még nem volt. Mint a Tóték őrnagya, olyan volt ez a fránya tél. Kínos és keserves. Nem győztem szidni, annyira untam. Megviselt nagyon. Pedig az elején még örültem neki, én balga. Kell ez, persze, essen csak a hó, ilyen a mi telünk. Aztán ahogy egyre jobban elhatalmasodott rajtunk és betemetett mindent, kezdtem az otthont máshová képzelni. A különbség nem volt sok, csupán néhány Celsius, mégis egyre többször akadtam fel apró-cseprő dolgokon. Például a járdát szerettem volna látni, amin járok. Ha nem tévedek, normális esetben ez az óhaj nem merítette volna ki egy kifogott aranyhalban lévő lehetőségek teljes tárházát, de úgy tűnt, 2003 telén a séta ezen verziója a lehetetlen kategóriába horgonyzott le. Egy másik felejthetetlen pillanat volt, mikor környezetvédelmi érzékenységem ellenére a vacogó buszmegállóban tárt karokkal vártam a globális felmelegedést. Se a busz, se a hőn áhított simogató meleg nem jött, én meg a pokolba kívántam Kiotót. Nota bene, megváltoztam. Annak idején mozgáskultúrám részének tekintettem a hógolyózást. A küzdelem e nemes s talán legártalmatlanabb formája azonban egy életre elásta magát előttem. A szánkózás detto. Egyszerűen betelt a pohár - persze hóval. A tél iránt érzett gyűlöletem akkor csúcsosodott ki, amikor egy késés okozta vágta után alig sikerült biztonságban megállnom, pláne leheletnyi nyom nélkül kifújni magam. Nem melegem, elegem volt. Egyébként a járásom rehabilitációja most is tart. Napról napra próbálok visszaszokni a régi, síkosság mentes őszi lépteimre, amikor nem kellett tíz lábujjal a cipő talpába kapaszkodnom. Nem egyszerű dolog. Hajnalban még mindig zavartan botorkálva teszem meg az első néhány métert, ha száraz a járda, ha nem. Nem tehetek róla, soha ilyen telünk nem volt. B. D.

<<< Vissza