Mostanában fantasztikus leveleket kapok. Szebbnél szebb leveleket. Elsősorban nem is a tartalmuk késztet csodálkozásra, maga a boríték az, ami fölvillanyozza képzelőerőmet. Egyszerűen izgalomban tart. Rá kellett jönnöm, a bélyeggel teletűzdelt boríték az igazi. Ahol már nem is a címzett, uram bocsá' esetleg a feladó a lényeg, hanem a bélyeg. Egynémely boríték a súlyuk alatt roskad, a szintén nagyon fontos címzett neve, lakcíme, irányítószáma már alig látszik ki alóluk. Őszintén mondom, nem irigylem a postásokat. Főként azokat, akik hajnalok hajnalán, talán még félálomban szortírozzák a leveleket. Kire-mire haragszik emiatt? Az áldozatokra semmiképp. Katóka néném, a bélyegek tudója - a cégnél ő a postázó - kérdőn néz fel rám az előtte tornyosuló levélkupacból. Egy kétforintos bélyeget kellene még valahogy rávarázsolnia a zsúfolt borítékra. De hova ragasszon, amikor már egy pontocskának nincs helye a postai küldeményen? A címzettre nem teheti, hogyan is találnák meg akkor. A feladót sem ragaszthatja le, mivel ajánlott levélről van szó. Az ember esze megáll és egyhelyben toporog. Beszélhetünk mi erős forintról, meg leértékelésről, álmodhatunk a honinál olcsóbb bécsi bevásárlásokról, a szánk íze akkor is keserű. A bélyegragacstól az. (lovas)

<<< Vissza