Ha jól emlékszem az 1982-83. évi kiesés és azt követő visszakerülés után mindössze egyetlen esetben: Mohácsi Attila edzősködése idején kellett attól félnünk, hogy bent marad-e felnőtt férfi csapatunk az OB I-ben. Az akkori együttes a 16 éves! Tóth Lacival, az utolsó mérkőzést követően a Kőér utcai uszodából haza tartva, megállt egy benzinkútnál. Az összes játékos és vezető nagy megkönnyebbüléssel hallgatta a rádió híreit, miszerint a Szeged győzött a rivális Kecskemét ellen, így továbbra is az első osztályban játszhattunk. Ezt követően minden évben izgalommentes biztos bentmaradó, jó középcsapatként szerepeltek pólósaink. Így hát nem csoda, hogy a város közvéleménye egyáltalán nem volt hozzászokva az idei mélyrepüléshez. Érdemes talán megvizsgálni, hogyan is kerültek ebbe az egyáltalán nem megnyugtató helyzetbe vízilabdásaink. Szentes város és az itt tevékenykedő cégek gazdasági ereje, vagy legalábbis támogatási hajlama tulajdonképpen sohasem tudta kielégíteni a valóságos szükségleteket. A helyzet mégis akkor vált súlyosabbá, amikor a rendszerváltás után a főszponzor Vízmű, és az ugyancsak jelentős támogatónak számító Éliker megszűnt. Enyhítette a bajokat a Kontavill előtérbe kerülése, de az elhúzódó országos gazdasági válság miatt nem is lehetett más cél, mint jelentősebb veszteség nélkül túlélni a nehéz éveket. Az egyre szűkülő pénzügyi lehetőségek "eredményei" hamarosan mutatkoztak. Tehetséges játékosaink sorra igazoltak át fővárosi, majd külföldi klubokba, és sokan voltak, akik egzisztenciális okok miatt abbahagyták. A kilencvenes évek elején nem is lehetett más a filozófia, mint az, hogy minden évben elmennek játékosok, de jönnek fel tehetséges fiatalok, aki pedig visszatér Szentesre, az a "mi kutyánk kölyke", tehát mindig visszafogadjuk, és ha kell, igazolni is lehet egy-két jobb játékost. Más szóval mindig kell egy ütőképes gerinc, mert a tehetséges ifik összeroppannak a felelősség súlya alatt. A mindenkori klubvezetésnek nagy a felelőssége. Nehéz nemet mondani többszörös jövedelemért távozni vágyó legjobbaknak, ugyanakkor a csapatot sem lehet a végtelenségig gyengíteni. Az elmúlt években egy teljes csapatnál is többen távoztak: Tari, Piti, Pellei, Ibolya, Dongó L., Dongó T., Kiss, Berki, Komlósi, Szénászky, Matajsz, Szebeni, Torday, Zentai, Csányi, Halápi, Dallos. Igaz közülük Kiss és Berki haza-hazajár, fél szezonokat itthon játszik, Szénászky és Szebeni is visszatért. Igazoltunk játékosokat is: Kéri, Tóth F., Csörgő, Zsarkó, Kameneckij, Biltsik, vagy Dornin személyében, de egy-két év után ők is távoztak, mára csak Biltsikre számíthatunk. Talán kisebb anyagi erőfeszítésekkel vagy nagyobb odafigyeléssel megtarthattuk volna Halápit, Tordait, Csörgőt, Kameneckijt, vagy fogadhattuk volna a hazaigyekvő Berezvait, Dongó Tamást. A végeredmény ismert: évről évre gyengülő teljesítmény, amit időnként elfedett a többi hasonló kiscsapat gyengülése. Persze nem fogunk kiesni, de el kell gondolkozni azon, vajon meddig lehet még folytatni a jelenlegi kondíciókkal. Ha igazán jó középcsapatot szeretnénk, akkor arra valamivel többet kell áldozni és több figyelmet kell fordítani a még kitartókra is! Mindenesetre meg kell állítani a negatív folyamatokat, mert néhány év és azon vesszük észre magunkat, hogy nincs csapatunk, akkor pedig a város lakói is szegényebbek lesznek, és nem csak a drukkolás lehetőségével. Kozák János

<<< Vissza