A 18. századi Szentes mindennapjai 2.

Borral megváltott becsület

Ha az erkölcs, az igazság és a jog egymáshoz való viszonyát szeretnénk jobban megismerni, akkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy megfelelő körülmények között a jog, miközben az igazság érvényre jutásán fáradozik kiváló tanítómesterré is válhat. A múlt alkalommal a kocsmáros felelősségét értelmezték a szentesi bírák, most egy másik tisztségviselő, a kevésbé szeretett, de mindenkor szükséges adószedő esetét szeretném bemutatni.

Szentes, miután mezővárosi jogállását a török kiűzése utáni évtizedekben is megtartotta, köteles volt gondoskodni arról, hogy a várost illetve lakóit terhelő adókat mindenki pontosan befizesse. E feladatra a többi tisztségviselővel együtt évente választották meg a város adószedőit, akiknek mondanom sem kell, becsületes, tisztességes embereknek kellett lenniük. Ezek az adószedők feleltek azért, hogy saját kerületükben lakó emberek a kirótt adót teljesítsék, ők pedig a városházánál az elöljáróknak tartoztak elszámolással. Ám a 18. században sem csak világi adót kellett teljesíteni, hanem a lakosoknak saját egyházaikat is fenn kellett tartani, aminek az lett a következménye, hogy az egyházközségek is saját tagjaik közül minden évben választottak adószedőt, aki az egyházközség felé tartozott számadással.

Történt az 1782. évben, hogy az akkor megbízott egyházfi számadásakor adósságban maradt. Tagadta ugyan, hogy hozzányúlt volna az egyház pénzéhez, de akárhányszor számolták újra az egyházközség tagjai által lajstromba felvett és befizetett adó összegét, az sehogysem egyezett a számadáskor az asztalra letett összeggel. Tolvajsággal ugyan nem vádoltatott meg a számadó, de az egyház vezetése sem hunyhatott szemet a hiányzó pénz felett, hiszen nekik a lakosság felé kellett elszámolni, mi történt a pénzzel. Mit volt mit tenni, az egyházközség vezetése a városi törvényszékhez fordult, állapítaná meg a becsületes bíróság hol történt a hiba.

A törvényszék tagjai rutinosabbak voltak a feladat megoldásában és jól irányzott kérdéseiknek köszönhetően gyorsan világossá lett, hogy a számadó felesége tekintette időnként konyhapénznek az egyháznak befizetett adót. Erről az asszonyi cselekedetről viszont férjeura is tudott, mintegy hallgatólagosan beleegyezett. A közösen elkövetett bűnért közösen kellett a büntetést is viselni. Hasonló esetekben a bíróság kötelezte az elkövetőket, hogy meghatározott időn belül fizessék meg adósságukat, vagy ha készpénzzel nem rendelkeztek, akkor tulajdonukban lévő ingó, ingatlan jószágaikat bocsátotta a bíróság árverésre, hogy a befolyt összegből a tartozás kiegyenlítésre kerüljön. Ebben az esetben nem ez történt. A város bírái nemcsak az egyház pénzét „hűtlenül kezelő” számadót és feleségét kívánta megbüntetni, hanem az egyház vezetését, s általa az egész várost tanítani akarta mondván, nem árt, ha időnként ellenőrzik, mit csinálnak a megválasztott tisztségviselők.

Ezért a becsületes bíróság olyan ítéletet hozott, hogy a számadó tulajdonában lévő szőlőt az egyházközség javára lefoglalta oly feltétellel, hogy a számadó köteles azt jól megművelni, az egyház pedig nehogy a szőlő veszedelemben forogjon köteles őrzésére pásztort fogadni. Majd elérkezvén a szüret ideje, az egyház vezetése szedesse a szőlőt a számadó hordójába, mindezt az egyház udvarán, majd forrás után, folyó áron értékesítse a bort, melynek árát mindaddig megtartja, amíg az adósságot a számadó le nem törleszti. Mindezek után a szőlő a számadó teljes tulajdonába kerül vissza.

Ezzel az ítéletével a bíróság lehetővé tette, hogy a számadó munkája révén megtisztítsa becsületét, az egyház vezetése pedig örökre megtanulta, hogy jobb időben valakit ellenőrizni, mint később a pénze után szaladni. Ugye, hogy a jog eszközeivel is lehet tanítani?

Homoki-Nagy Mária