Választások a múltban (IV.)

Pulszky Ferenc kudarca

Az 1865-ben képviselôvé választott Oroszi Miklós a parlamentben Deák Ferenc köréhez csatlakozott, támogatva a kiegyezés létrejöttét az uralkodóházzal. A ciklust nem vitte végig; visszatérô betegségére hivatkozva 1867 nyarán lemondott képviselôi mandátumáról. Elhatározása nem volt teljesen váratlan, hisz már 1867. február elején kinyilatkozta, hogy mandátumáról kész lemondani az emigrációból hazatérô, Szentes nagy szülötte, Horváth Mihály javára. Horváth ezt nem fogadta el, ezért Oroszi politikai példaképéhez – Deák Ferenchez – fordult tanácsért, hogy kinek ajánlja fel mandátumát, illetve kinek a megválasztását támogassa a sorra kerülô pótválasztáson. Deák válaszlevelében Pulszky Ferencet ajánlotta mint olyat, aki “széles tudományánál és ismert hazafiságánál fogva nagyon hasznos tagja leend a törvény házának”. Ilyen elôzmények után mondott le Oroszi, s ajánlotta maga helyett képviselônek Pulszkyt. Az új jelölt augusztus elsô napjaiban látogatott Szentesre. A korabeli sajtó tudósítása szerint nem részesült túlzottan meleg fogadtatásban, mivel a “nép egy része szélsôbaloldali eszmékkel van eltelve”, s ezek Pulszky beszédét többször félbeszakították. Mégis az az ígérete, hogy kijárja Szentesnek az úrbéri kárpótlást, és fôleg Oroszi Miklós tekintélye elegendônek bizonyult ahhoz, hogy a szentesiek megválasszák, és a hagyományoktól eltérôen idegen személyre bízzák a város képviseletét.

Pulszky Ferenc képviselôi mûködése Szentesre nézve nem volt szerencsésnek mondható. Mint utaltunk rá, programbeszédében határozott ígéretet tett arra, hogy Szentes az úrbéri kárpótlást megkapja, és “ô lesz az a szerencsés”, aki ezt az örömöt meghozza választóinak. A szentesiek bizakodva várták a fejleményeket, remélve, hogy a város állami kárpótlást kap a Károlyi grófoknak örökváltságként kifizetett százezrekért. Érthetô volt tehát csalódásuk, amikor 1868. november végén nyilvánosságra került az úrbéri kárpótlásokról szóló XXXIII. tc., amely csak az 1840 után megváltakozott községeknek biztosította az országos alapból történô kártérítést. (Mint ismeretes, Szentes 1836-ban kötött örökváltsági szerzôdést földesuraival, a Károlyi grófokkal.) A csalódottság hamarosan haragra változott, ugyanis kiderült, hogy Pulszky Ferenc a törvényjavaslat országgyûlési vitáján nem csak hogy egyetlen szót sem emelt Szentes, mint 1840 elôtt megváltakozott város érdekében, de a törvényjavaslat ellen több képviselô által beadott módosítványt alá sem írta. A Pulszky személye elleni jogos harag hangot kapott a városi képviselô-testület 1868. december végi ülésén. A képviselôk az elmondottakon kívül azt is felrótták neki, hogy sem az országgyûlés alatt, sem annak berekesztése után egyetlen betûvel sem tudósította választóit az országgyûlésen történtekrôl, pedig a városi tanács erre külön is felkérte. A városatyák ezt “lenézésnek” minôsítették, s hogy az nehogy a “választók hallgatása által helyben hagyassék”, határozatilag elmarasztalták Pulszkyt eljárása miatt. Kimondták azt is, hogy az elmarasztaló határozatot hírlapok útján hozassák nyilvánosságra.

Pulszky Ferenc balszerencsés képviselôi mûködésével a kormányzó Deák-párt maradék nimbuszát is lejáratta Szentesen. Ennek jelentôségét csak növelte, hogy már erôteljesen folytak az 1869. évi országgyûlési képviselôválasztások elôkészületei.