Városrész a ködben

A tél talán leghidegebb napját fogtuk ki a kirándulással. Ez korántsem vidám dolog! De hát a meteorológia távolabbi jelzései sem biztatóbbak, így sokat nem várhattunk az utazással. Különben sem megyünk messzire, úgy 15 kilométernyire innen, a lapistói városrész az úti célunk.

Katona Kis János önkormányzati képviselô autójából már szebbnek tûnik a deres határ is. A melegbôl. Az Ipartelepi úton haladva aztán nosztalgiázunk egy kicsit. Lelassul a kocsi, bal oldalt a valaha szebb napokat megélt tejdepó elárvult építkezései meredeznek a leszálló ködben. Az enyészetnek induló barakképület térdig érô gaztengerben áll elôttünk. Bejárati kapuját föltépték, akár be is mehetnénk rajta...

“Elszúrták ezt is, akár a benti tejüzemet” – jegyzem meg halkan, hiszen annakidején annyit cikkezett róla a sajtó. Úgy látszik, fölöslegesen, a belôle még mementónak megmaradt épületrészek dermedten bámulnak ránk. A képviselô bólint.

– Amíg teljesen szét nem hordják – válaszolja, majd más témába kezd: A vasúton átvezetô kerékpárút, amirôl a berekháti riportban beszéltünk, az valóban nagyon kellene – mondja. Mint kiderül, valahol itt kezdôdik a képviselôi körzete.

Megyünk tovább, a Lapistóra vezetô úton elhagyjuk a körbebástyázott kastélyszerû épületeket, majd közeledve a Szentes–Lapistó jelzôtábla felé, romos tanyaépületekkel találkozunk valamivel bentebb, az út mentén.

– Valamikor a település a Május 1. Termelôszövetkezetre épült. Aki a szövetkezetben akart dolgozni a faluban, az talált munkát. Aztán egyre jobban leépült az egész. A szövetkezetnek valamikor kétszázötven tagja volt, most, hogy gazdasági társasággá alakult át, vagyunk vagy negyvenen. Ám az itt élô lakosok létszáma sem olyan sok már, most százharminc körüli. Három utca, mintegy ötven ház, a hozzá tartozó kiterjedt tanyavilág, ebbôl áll a mai Lapistó – mondja a képviselô.

– Munkahely? – kérdezem.

– Más munkahely nincs. A részvénytársaság sincs valami rózsás helyzetben. Ilyenkor télen mindenkit elküldenek munkanélkülire. A nyári idôszakban különbözô alkalmi munkákból élnek az emberek. Vannak, akik fóliáznak, de a legtöbben állattenyésztéssel pótolják a kiesô pénzüket. Nem olyan sok a munkaképes lakosság száma sem. Például a mi utcánkban is, hárman vagyunk, akik aktívan dolgozunk. A többség leszázalékolt, rokkantnyugdíjas ember, sajnos fönnáll annak a veszélye, hogy el fog néptelenedni a település.

– Erre is nehéz a tanyasi ember élete?

– Nagyon nehéz. Nem ért ide a gázszolgáltatás sem. Próbálkoztak ugyan a tartályos gázzal, többek között, amire rá lehet mondani, az volt a “kész átverés show”. Annakidején, amikor telepítették, azt mondták, drágább ugyan, mint a földgáz, de az ára csak minimálisan fog emelkedni, mivel már az a világpiaci ár. Aztán már négyszer annyiba kerül, mint elsô ízben. Négy család ment bele. Meg is szüntették akkor.

A település egyetlen boltjában beszélgetünk, amikor belép az ajtón a szomszédos (szintén egyetlen) büfé alkalmazottja, hogy egyet s mást vásároljon. A kocsmárosné (faluhelyen már csak így hívják), Böszörményi Sándorné a fiatalabb korosztályhoz tartozik. S hogy faggatom, a következôket válaszolja:

– Itt születtem, nevelkedtem. Szeretek itt élni. Jó a közösség. Ami gond, hogy kevés a pénz, a munkahely.

– Öregszik a település, a fiatalabbak elmennek innét. Nem gondolt arra, hogy maga is elköltözik?

– Nem. Örülök, hogy itt van munkahelyem. A problémánk az, hogy nagyon rossz a buszközlekedés. Szerintem többen eljárnának dolgozni, vállalnák az ingázást, ha a buszok gyakrabban és a munkahelyekhez alkalmazkodva közlekednének.

Lovas József