Halottak napi kísértés

Milyen engedékenyek vagyunk így halottak napja közelében! És feledékenyek! Megfeledkezünk arról, hogy az ésszerûség világában élünk, s nem illik hozzánk semmi, ami nem kiszámítható, megtapasztalható, kalkulálható.

Költjük a pénzt virágra, gyertyára, nem sajnáljuk az idôt és fáradságot temetôi zarándoklatra. Ilyenkor – soron kívül – jobbak, szerényebbek akarunk lenni, mint máskor. Pedig nincs is még karácsony, hol van még a Szent este? Mégis…

Miféle hangulat vonzása alatt állunk ilyenkor? Miért nem tudjuk azt mondani halottaink felé: “Hagyjatok nekünk békét! Ti már nem vagytok. Azt meg, hogy mi sem leszünk, nélkületek is jól tudjuk.”

Igen, ezt tényleg jól tudjuk. S biztonság kedvéért elég gyakran mondogatjuk is. Mégis ilyenkor, halottak napjának tájékán valami irracionálisnak tûnô belsô erô arra kényszerít minket, hogy gondolataink csapongóvá váljanak, és megkíséreljék átugrani azt a falat, melynek halál a neve, és amely elég sikerrel zárja el elôlünk a rajta túlra jutottak mérhetetlen nagy világát. Ilyenkor furcsa módon nyugtalankodik bennünk a szeretet, a hála, a tisztességtudás érzése, s megkísérli halálon túlra átcsempészni az elmulasztott jó szavakat, az elkésett vigasztaló igéket, a ki nem fizetett számlákat. Mert ugye – ésszerûség ide vagy oda – hátha van valami abban, amit ôseink hittek és reméltek? Mi bajunk lehet attól, hogy lélekben megszólítjuk a megszólíthatatlanokat?! Csak nem félünk egy kis kockázattól?!

Sokan így élik meg a harmadik évezred elsô halottak napjának kihívását. S jó, hogy ezt teszik, mert még jól emlékszünk a két füstölgô toronyra, meg azokra az ôrült fanatikusokra, akik azért vállalták saját halálukat, hogy minél többen haljanak meg általa. Hát ha vannak, akik ennyire képesek ambícionálni másuk megsemmisítését, akkor miért volna ártalmas a semminek hitt túlvilágból néhány imádságos szóval elôszítani azokat, akik itt voltak közöttünk, és akik nyomot hagytak a szívünkben, akik mondtak nekünk valamit, és akiknek a tekintete ma is él a szemünkben?

Nem vagyunk mi halottidézôk! De azért, ha szívünkben halljuk a szót, hogy “Jertek, ne féljetek, merjetek élôvé hinni bennünket!” – akkor e szent kísértésnek nem akarunk ellenállni! Mert ha tévedünk, akkor legfeljebb a szeretet téved bennünk. A szeretet tévedései pedig csak hasznára lehetnek egy olyan világnak, mely a szeretetlenség és gyûlölet tévedéseit nyögi.

Én merem remélni, hogy sok gyertya azért ég a sírokon, mert ilyenkor ily gondolatok kerekednek felül. Ha pedig tényleg van Isten, akkor aztán ennél ésszerûbb elgondolások nem is lehetségesek. Isten léte pedig nem vitatéma, hanem ténykérdés.

Vági László