Pitti Katalin

Szívdobogva jövök Szentesre

Pitti Katalin operaénekes, kimagasló muvészi munkájáért, a hazai és nemzetközi zenei életben eltöltött a város hírnevének öregbítéséért, karítatív tevékenységéért kapta meg a “Városért” emlékérmet az október 23-i ünnepségen.

– Az indoklásban felsoroltak közül melyikre a legbüszkébb?

– Nem szertem ezt a szót, hogy büszkeség. Amit teszek azt mindig teljes odaadással és szívvel-lélekkel teszem, vagy nem teszem. Az elso jótékonysági koncertet annak idején a Magyar Nemzeti Színház javára énekeltem Gobbi Hilda felkérésére. Úgy gondolom, hogy egy egészséges ember, ha az energiájába, idejébe belefér és egy nemes cél érdekében kérik, hogy segítsen, meg kell tennie. Ha valamit adhatok a magaméból, az a legnagyobb kincs. Persze van egy másik oldal is. Vannak, akik szeretik ezt kihasználni, ezért kell egy vonalat húzni, szelektálni. Szeretem tudni, milyen célra adok és szeretem ellenorizni, milyen célra énekeltem vagy mozgattam meg embereket, hogy adjanak, és mi lett az adomány sorsa. Bizony nagyon sok visszaélés van. Ezért megyek el például kórházba olyan muszer átadására, ami a mi gázsinkból és általunk megmozgatott szponzorok pénzébol gyult össze.

Úgy érzem Szentes városának én nem tettem annyit mint a többi kitüntetett. Ok itt, a többi emberrel együtt tették azt, amit lehetett. Nekem a gyökereim vannak itt. Édesapám és édesanyám családja régi szentesi, de ma már senki sem él itt.

Az biztos, hogy akár hol énekelek, ott nekem mindig eszembe jut, hogy én Szentesrol származom. Minden krízishelyzetben eszembe jut, honnan jöttem és ahhoz képest ma hol tartok. Milyen irányba indultam, és azt megtartottam-e.

– Mire emlékszik a városból?

– Tíz éves koromig éltünk Szentesen. Emlékszem az Arany János utcai házra, ahol laktunk, nagymama házára a Zrínyi utcában. Ide jártam a zeneiskolába, nagyon szerettem énekelni, verset mondani. Egyszer Petofi Füstbe ment tervét kellett megtanulni. Édesapa sokszor kikérdezett minket a húgommal, hogy megtanultuk-e a leckét. Elmondtam a magam módján a verset és édesapa kijavított. O ifjú korában sokat szavalt itt. A Szent Anna-templomban énekeltem eloször a karzaton. A Tóth József Színházban az Aranykulcsocska címu népszeru orosz dalocskát énekeltem.

Emlékszem, egyszer dinsznóölésre mentünk, és alig tudtunk aludni a húgommal, hogy nekünk hajnali fél 4-kor kell kelnünk.

Mikor már Pesten laktunk, a nagymamához jártunk, ahol remek szilvás gombócokat ettünk. Szerettünk nála lenni.

– Mikor láthatja a szentesi közönség?

– Ez csak meghívás és egyeztetés kérdése. Nagyon szívesen, nagy örömmel és szívdobogva jövök. Most a sportcsarnok ötéves évfordulójára hívtak meg, de sajnos akkor éppen Görögországban lépek fel.

Besenyei Gábor