Fridrich-album könyvbemutató

Tokácsliné vasárnap dedikál

Képaláírás: Fridrich János utolsó önarcképe 1950 körül. (SzÉ-fotó)

Újabb kiadvánnyal lepi meg a hétvégi MAFOSZ-szalon (Nyári Egyetem) résztvevôit, és a helytörténet kedvelôit a Koszta József Múzeum. Július 8-án, vasárnap délután 3 órakor Tokácsliné Fridrich Ida dedikálja közös albumunkat, melyben félszáz válogatott fotót, és az ô emlékezéseit találja meg az olvasó. A kötet bevezetôjébôl idézünk:

“Édesapámat én már mindig csak ôsznek láttam. Családi anekdota ôrizte meg, hogy az egykor még vörös hajú fényképész legény az elsô leánykérésnél bizony kosarat kapott… A fekete ébenfa sétabot mindig a kezében volt, azzal járt, az koppant mindennap pontban fél egykor az elôszobában. Ilyen volt nálunk a terítés gongütése. Apuka egész életére sánta maradt még a nagy háborúból, a galíciai srapnelszilánkoktól. Hiába mûtötték többször is. A bot és a bicebóca járás a lényéhez hozzá tartozott.

Nemcsak az ebédre érkezett pontosan. Egész életét, így a miénket is óramû szabályozta, melynek rugója a fotográfiai munka törvényszerû rugalmassága volt. A nap mint nap ismétlôdô fényirdai folyamatok szabályozták, meghatározták a család mindennapjait. Mindannyian egy-egy óramû pontosan fontos részei voltunk egész életünk “ketyegô” mindennapjainak. Persze most már másképpen látom, mint négyéves koromban, majd a kisiskolás szemével. Végül a nagylány lelkiségével, és most már a “két hetes” (77) korombeli rendkívül meghatározó, mégis csak összegzô emlékeimmel.

A szemüvege bizony mindig ott volt az orrán! Hiszen a mestersége is jobban igénybe vette az amúgy is érzékeny kék szemét. A békától mi azért féltünk. Egyszer lapáttal próbált kitessékelni egy brekkencset, az meg ijedtében a szemébe lövellte a maró nedvét, ami hosszasan elhúzódó látássérülést okozott neki. Apám a segédidejétôl kezdve mindig csak másokért dolgozott. Ôrzöm a múlt századvégi leveleket, amelyeket még Edelénybôl az édesapja, majd az egri Sánc-negyedbôl özvegy édesanyja és két húga küldözgetett utána. Hol csak a szomszédos Miskolcra, hol már a felvidéki Lôcsére, hol a pannon Szombathelyre, hol meg már a sáros Szentesre:

“Édes Fiam! Itt küld Mamád három pár ruhát és két zsebkendôt. A szennyesedet szedd össze, és összeírva küldd haza; a zsebkendôkre vigyázz, és ne hajtogasd el. Küldd Mamád egy kalácsot, de csak kicsit, hogy meg ne terheld vele a gyomrodat. Üzend, vagy írd meg, mennyi ruha van nálad?

A czipôt igen hamar elnyúztad, hogy már másikat kérsz. Ha már végképpen nem használhatod, menj el Krausz úrhoz, s kérj tôle egy párat – ha valamelyikünk bemegy, talán a jövô héten, majd kifizetjük.

Kitartó szorgalmat és jó viseletet kívánva Mamád és testvéreiddel együtt ölel és csókol

Édes Apád”