Negyvennyolc évvel ezelôtt az elsô elôadásán megkérdezte az évfolyamunkat: ki hova való. Amikor rám került a sor, mondtam, hogy Szentesre.

Tudatosította bennünk a tájnyelvi sajátosságok, a kiejtési eltérések megôrzésének fontosságát, anyanyelvünk szépségét, gazdagságát. Színesen, érdekesen adott elô, de meg is követelte a tananyag pontos, hiánytalan elsajátítását. Akkor lett a bölcsészkar dékánja, megkapta egyetemi tanári kinevezését. Valószínûleg terhelték hivatali feladatok, de mi ebbôl semmit nem vettünk észre. Pontosan jött, érdeklôdött a problémáink iránt: hogy élünk a kollégiumban, megkaptuk-e a jegyzeteket, stb. Néhányunkat felszólított, hogy azonnal adjunk be kérvényt a tanulmányi osztályra ruhasegély és tankönyvsegély tárgyában. Úgy beszélt az elôadásokon nyelvészeti kutatási témáiról, mintha értenünk kellene hozzá, mintha már lennének alapismereteink. Pásztor Emil és Vecsernyés János tanársegédek, akik a szemináriumot tartották számunkra, alig gyôzték feljegyezni a kérdéseinket. Tanár úr emberséges magatartása, barátságos modora is hozzájárult, hogy többen írtunk nála szakdolgozatot. Befejezni azonban nagyon nehezen tudtuk, mert minden részkérdést alaposan megbeszélt velünk, minden alkalommal újabb forrásmunkára hívta fel a figyelmünket. Körültekintését, igényességét elôször csodáltuk, majd követni próbáltuk. A tudományos kutatást Dienes Erzsébet folytatta közülünk, de elôttünk és utánunk mintegy húsz évfolyamnak adott elô, mutatott példát. Akik általános vagy középiskolai tanárként kezdtünk, mindannyian megôriztük érdeklôdésünket a nyelvtudomány iránt, nem hanyagoltuk el a nyelvmûvelést, a helyes nyelvhasználatra való nevelést.

Hetvenéves korában ment nyugdíjba, de továbbra is bejárt az egyetemre. Részt vett a Szentesi Ünnepi Hetek rendezvényein, elôadásokat tartott szülôvárosában. Sajnos, amikor a díszpolgári címmel kitüntették, már beteg volt. Szirbik Imre polgármester szegedi otthonában köszönthette, amit nagyon hálásan fogadott.