Hankó Attila
(1961-2000)
Nem ismertem Attilát. Sohasem találkoztunk, de ettem a halából, amit itt a Csongrád-sárkányfoki Tisza-parton kifogott, és mivel olyan nagy Ho-ho-horgász volt, hogy a családja nem gyôzte enni-enni, édesanyja, Gizike nekem elhozott. De láttam ôt tavaly ôszön, a hirtelen halála elôtt egy hónappal talán. Ott válogatta a húsokat a “szarvasi” (?) boltban a Nagy Ferenc utca Kossuth téri sarkán egy bográcsoshoz talán… Óriási szakértelemmel szedte össze mindazt, ami kell….
A tragédia napján éppen Szegedre autóztunk volna. Idôre. Nem tudtuk miért, de Makónak kellett kerülni. Azután megtudtuk, és azóta is azt kérdezzük, hogy miért? Most a Zámbó Jimmy esete is elgondolkoztat. – Hogy vajon a lét bizonytalansága sújtja ugyanúgy a színészeket, az elôadókat, mint minket is ószeres muzeológusokat? És éppen ebben a fényesülni vágyó rendszerben, amit mi akartunk, és tettünk-vettünk érette. De beleült egy Torgyán – par exemple …
Ôsmagyar neve – Hankó –, égett fát jelent. Családja, felmenôi, apja László is éppen tavaly sorsukkal szolgáltak nevükre. Mert a HMG diákszínpada, a Várszínház statiszta-segédszínész pódiuma, a Színmûvészeti Fôiskola és Arany János Színpada, meg a kezdôk változatos epizódszerepei a Don Carlosban, a Vak Béla király-ban, Rettegett Iván-ban mind-mind arra sarkallták, hogy történelemben gondolkozzék.
A Tisza Szerelmese lett, mert a házasság – ugye – nem sikerült. Szövetséget alkotott, és éltetett. A fôváros és Csongrád–Szentes között pendlizett, és rengeteget szinkronizált. Hallottuk, de nem láttuk Hankó Attilát, mígnem az egyik szappanopera rendôrnyomozó szerepében meg nem ismertük ôt. Hogy miért éppen rendôr és miért nyomozó? Talán épp azért, mert erre irányították ôt az atyai hagyományok. – Vagy csupán egy rendezô? Nem tudni.
Nem tudni, és majd sose lehet biztonsággal tudni, mert Attila egy kicsit rejtôzködött, és szûk társaság kedvelte; Cyrano – alias – Cserna Szabó András, Marinka Csaba, Rajhona Ádám, Trokán Péter és Reviczky Gábor , akik megfogadták, hogy hamvaikat a Tiszába szóratják, hogy ott egyesüljenek a halálban is. Attilát nem lehetett hamvasztani – egyelôre törvény van rá! Addig is a sírban a lábához helyeztetett egy kis Tisza-víz, mint a késôbbi beteljesülés ígéretes jelképe. Pedig a Tisza sodorvonala fölött szállt el a lelke!
Attila napjára (január 7.) református szokás szerint kelt a megemlékezésem, mert szerkesztôségünket levelek sokasága lepi el, hisz joggal kérik, követelik, hogy aki megérdemli, megemlíttessék. A sok barát meg ne feledje, hogy annak kellett Attiláról írnia, aki nem ismerte, bár evett a halából, és egyszer látta a sarki boltban ôt …
Nyugodjék a várva várt hamvasztásáig is békében!
Rózsa Gábor