Ekként szoktuk elparentálni az élet kisebb-nagyobb baleseteit, melyek bárkivel, bármikor megesnek. Ezt mondtam magamban én is, amikor a festôművész október 17-i kerek kilencvenedik születésnapjára tervezett kettôs rendezvényünket október 9-re (erre a szombatra) elôre kellett hozni. Hiszen évek óta ilyenkor esedékes éppen a róla, és feleségérôl, Túri Júliáról elnevezett, kettôjük áldozatvállalásából élemedô alapítványi tárlat, mely ôneki is a szívügye volt. Olyannyira, hogy még életében kíváncsi volt rá, hogy vajon milyen lesz a dolog a halála után! Többször is megláthatta! Hol hegedült benne egy kicsit, hol meg verset is mondott, cserébe pedig egy-két díjazottal is parolázhatott.

Kruzslicz Pali ezért gyújtott gyertyát a tárlatban, amikor elôször nem lehetett jelen Feri bácsi. Ezért kísértük mi is szeretô gonddal a végakaratát, melyet formai kifogások értek ugyan, de végsô lényegében beteljesedett. A háza bár nem szolgálja már a képzôművészet tanítását, de festményei a városházát díszítik, néhányuk közgyűjteménybe is került. Nem úgy a grafikái! Ezekrôl állítólag csak a kuratórium titkára tudta, hogy egy asztalterítô alatt vannak, és amikor hazajött a messzi északi fjordokról, már csak egy kész “szakértôi leltár” fogadta – természetesen a grafikák nélkül –, no meg a kipakolt ház...

Pedig a grafikái paritásosabbak voltak, mint a festményei. Ô ugyan fordítva hitte, és csak pamacsolta szakmányba a kis színeseket. Kiváltképpen akkor, amikor – természetes folyamat – a látása is meggyengült már. Szerette a sokszínű kereteket, kísérletezett a színes anyagokkal, még színes nyomdatermékeket is kollázsolt közéjük. Ezért készülünk évek óta egybegyűjteni és közönség elé állítani az összes grafikáját. Nem is oly sok az egész, hiszen a szegvári falumúzeum (szülôfaluja múzeuma) ötöt ôriz a minigalériájában. A Koszta József Múzeum pedig csak tízegynehányat, azokat is kizárólag a korai korszakából, amikor fôként csak rajztanárnak érezte magát. Elsô jól sikerült munkáival (Parasztportrék) még Csallány Gábor múzeumi gyűjteményét lepte meg. Örült, hogy adhatott, hogy a múzeum befogadta ôt.

Kiváló rajztanár volt. – Szenvedelmes! A Koszta József általánosba hetente többször is leereszkedett a Szalai utcán, hogy szakkört vezessen. Kedvelte a látogatókat, szerette mutogatni a gyűjteményét, a városban többen is ôriznek tôle ritka darabokat.

Egy pékmester, aki szereti is, meg érti is a szépet, hetente egy óriási cipóval kereste föl, és csak azután ment a Kurcára pecázni. Majd félszáz kis krokit ôriz tôle, mert a Mester sose hagyta üres kézzel elmenni.

Megrendeztem a grafikai tárlatát, és még meg se nyitottuk, de már megcsörrentek a telefonok, hogy ennek is van, meg tudja még hogy kinek, szívesen adja, biztos adja ô is, csak jöjjek érte! – Hát kérem, nem tudom, hogy ennek mi lesz a vége, de hogy zsúfolt lesz a grafikai kisterem, annyi bizonyos! Mert Katona Kiss Ferenc benne van a város legjobb emlékezetében!

Rózsa Gábor