El kell gondolkoznom önmagamról s hogy miért, annak egyedüli oka a naptárom: július 25-ét mutatja s azzal  szembesít, hogy azon a napon betöltöm a nyolcvanadik évemet. Nem vitathatom, a tény kemény dolog, tudomásul kell vennem. De különös hatást tesz rám. Csak nézek, nézek, nem is tudom hova, mit. Legjobb, ha leülök és megpróbálom megbeszélni magammal, mit is jelent az, hogy 80 éves vagyok. Nem érzek semmit, úgy érzem magam, mint máskor, eddig. De csak kell, hogy legyen bennem, valami, ami eddig nem volt: biztosan fáradt vagyok, koromat tekintve kész tény, hogy öreg vagyok, ennek biztos vannak jelei is. De, ha egyszer nem tudok felfedezni magamban semmit, mit tegyek? Vagy tegyek úgy, mintha...?

Változtassak a tartásomon, kicsit görnyedjek meg, lépkedjek lassabban a járdán, pláne a lépcsõn? Sóhajtozzam? Panaszkodjam? Vagy el se menjek hazulról, üljek karosszékbe, olvasgassak, tévézzem,  fogjam halkabbra, vigyázzak, kevesebbet beszéljek, mert az öregek szeretnek sokat beszélni, fõleg magukról? A kezemet is meg kell néznem, nem reszket-e? Édesanyámnak ebben a korában mindkét keze reszketett szegénykémnek. Magam elé tartom mindkét kezemet és nem reszket. Megpróbálok kézzel írni, hátha az írásom olyan reszketõs? Nem, semmi vész, egész szépek a betûim, pedig sohasem tudtam szépen írni, mert éjjel-nappal írógépet használtam: elõbb egy használt Remingtont kalapáltam, hogy minél több másolatot átüssön, azután egy cseh Consul kisirodai masinát ütöttem, egy Erikát is "kivégeztem", mígnem eljött a villanyírógép kora, de a kézírásom nagyon elromlott. Most mégis milyen rendesen írok, persze vigyázok is, nem kicsi a tét: öreg lettem vagy, nem?

Akkor is, valaminek csak meg kellett változnia bennem, ha 80 vagyok. Rémülten eszmélek: talán csak nem a fejemben történt valami leépülésféle? Érezni semmit sem érzek, a fejfájásról sem tudom, mi az, de az ilyesmit mindig mások veszik észre az emberen (én is másokon). 

Lassan megnyugszom: a fejemmel nem lehet baj, mert még mindig hajt az új dolgok megismerésének a vágya, tele vagyok érdeklõdéssel ismeretlen ismeretek iránt, érdekel mindaz, ami körülöttem és nem csak velem történik, egyáltalán: tudok türelmesen másokra figyelni, tele vagyok ezer meg ezer idegen szóval, sok nyelven olvasok, írok, sõt még magyarul is írogatok, ráadásul gondolatokat és nem adja vissza szerkesztõ, mert közölhetetlenek, az olvasók sem tiltakoznak (lehet, hogy nem is olvassák?), mindegy mûködik bennem a kritikai érzék, sõt az önkritika is. Az önkontrollommal sem lehet baj, mert nagyon okos asszony a feleségem és akár kíméletlenül is megbírál, ha kell, meg nagyon mûvelt emberek a barátaim, szeretnek annyira, hogy õszintén megmondanák, ha nagyokat tévednék. 

Mindez jól hangzik, de nem változtat azon, hogy 80 éves vagyok. Nyolcvan bizony!

Akkor sem adom meg magam: nincs szükségem botra, a lépcsõn karfára, csak szemüveg kell. Jó étvágyam van, mindenevõ vagyok. Mégis a 80 az nyolcvan ....

Mit tegyek akkor? Semmit? Ne vegyem tudomásul, üljem meg a születésnapomat, ahogy az eddigieket? Ajándék, ölelés, találkozás, evés-ivás, jókedv s megy minden tovább, mint addig?

Nem, ennél komolyabb a dolog, 80 éves vagyok, nem kétszer 40, hanem egyszerre, egyben nyolcvan!!! Megáll a tudományom. Nem töröm tovább a fejem, akár be is fejezhetem.

S ahogy lenni szokott, amikor én kifogyok és elhallgatok, akkor megszólal az Isten. Halkan, senki sem sejti és azt súgja, hogy beszéljem meg ezt az egészet Vele. Szégyellem, hogy ez csak most jutott eszembe: semmi sem egyszerûbb, mint ezt a megoldást választani, más úgysincs. Állandó beszélõviszonyban vagyunk egymással s milyen könnyû: alig van szükség szavakra, úgyis elõre tudja, mit akarok mondani Neki, nem beszélve arról, hogy mindent tud rólam, mindent, ami bennem volt, van, ami velem történt, hiszen mindenben benne volt, mindig velem volt: micsoda mélységekben (1936 óta felnõtt voltam), megpróbáltatásokban, micsoda magasságokban, földöntúli boldogságokban, magasságokban, nem gyõztem megköszönni az áldásait (máig adósa vagyok).

A legegyszerûbb, hogy szavak helyett kitárom a szívemet, Hozzá emelem és hagyom, hogy nézzen, mindent, ami benne van. Lássa az örömöt, hogy élek, ilyen jó állapotban élhetek, ilyen szívesen, élvezve az életet s ami ennél szinte több: él az a drága asszony, aki nélkül soha nem jutok ki Hollandiába s után nem járhatom be a szolgálatnak végtelen útjait, s aki máig gondoskodik rólam, s aki nélkül elképzelni sem tudnám az életemet, az eddigit és a mostanit. S még nincs vége: nézze csak az Úr Isten, felnevelhettük a három fiút, akiknek lányokat drága menyeket, unokákat, sõt dédunokákat köszönhetek. Mind a helyén van és jól van. És öröm az élet, mert élnek a barátaim, mindegyik valamiben különb mint én és szeretnek a szomszédok is, az utcán köszönõk és a mosolyogva visszaköszönõk. Nézzen csak az Úr, lássa a széthasznált Bibliámat (sokadikat), lássa, hogy örülök a szótáraimnak, azoknak, akik szolgálatokra kérnek. Lássa, hogy vágyom a horizonton túl levõ világra, dolgokra s milyen boldog vagyok, mert, mert ... (ehhez kevés a papír meg a hely). 

Inkább befejezem, csak mégis mondani akarok néhány szót Neki, ami csak Õreá tartozik: "Atyám, Megváltóm, Lélek, Istenem segíts még élnem szépen, okosan, kedvesen Neked, hasznosan az embereknek, hadd kacagjak még velük vagy, ha kell, együtt sírjak. Segíts minden nap szeretni Téged és õket, a hozzám legközelebb álló drága szeretteimet és a többieket, az idegen ismeretleneket is. És segíts hinnem abban, hogy még lakhatom földi lakásomban s majd abba a mennyeiben is, amelyet Megváltóm már régen elkészített nekem is. S csak még egy szót: köszönöm, köszönöm, köszönöm."

Neked is, Kedves Olvasó, ha végigolvastad mostani gondolataimat. 

Kérem Istent, hogy adjon Neked is sok-sok szép évet azokkal együtt, akiket szeretsz, hadd számlálj te is sok évet majd, ha eljön a vég, élhess számolatlan idõt, örök életet, mert az Isten kegyelmes. 

Lelki testvéred:

Dr. Imre Ernõ