Testületi ülés

1996 Mottó 1: Fiatalkoromban azt gondoltam, nem kell foglalkozni a politikával – de ha te nem foglalkozol vele, akkor a politika fog majd veled foglalkozni – márpedig ezt jobb elkerülni.

(Teller Ede)

Mottó 2: A demokráciákat ugyanúgy csak tizenkét gonosz öregember irányítja, mint a diktatatúrákat – de ôket seggbe is lehet rúgni ... (Tóth Ernô)

Zûrzavaros, nehéz, néha kilátástalannal tûnô esztendôket élünk, mármint politikailag, gondolom, mert amúgy kinek-kinek olyanok voltak az elmúlt évei, amilyeneket kicsikart magának – megjegyzem, az elmúlt párszáz évben nagyjából mindig ez volt a helyzet. Viszont – mint ahogyan 1.sz. mottónk találóan rámutat –, a politika idônként igencsak beletenyerel a személyes sorsunkba is. Esélyeinket tehát növelhetjük, ha nem csak úgy belecsikarunk az életbe találomra, hanem (2.sz. mottó) idôrôl idôre farba billentjük azokat, akik túl sok hülyeséget bírnak megtenni különbözô vezetô posztokon. Ennek viszont van egy sok pepecseléssel, utánjárással, odafigyeléssel és sajnos felelôsséggel is járó következménye ("Óh mondd, te kit választanál"): az embernek el kell döntenie, ki nem fog majd túl sok hülyeséget elkövetni azon a bizonyos poszton. Az itt következô írásban az érdeklôdô szentesi polgárral szeretném megosztani azokat a gondolataimat, amelyek a város képviselôinek politikai tevékenységét figyelve fogalmazódtak meg bennem. Nem merném, mint Tacitus, azt állítani e cikkrôl, hogy garantáltan sine ira et studio íródott, hogy garantáltan objektív – de annyit azért merek mondani, hogy annak készült ... Közérdek vagy pártpolitika? A politikusoknak parlamenti demokráciákban két feladatuk van. Egyfelôl választóik elvárják, hogy számukra kedvezô döntéseket hozzanak. Közigazgatási, irányítási feladatokat kell tehát ellátniuk. De nem elég pusztán jól dolgozni, a teljesítményt "el is kell adni" a választópolgárnak, be kell bizonyítaniuk, hogy alkalmasabbak politikai ellenfeleiknél a hatalom gyakorlására – ezt a köznyelv úgy hívja: "pártpolitikai csatározások". (Az évszázadok óta demokratikus hagyományokkal bíró államok polgárai megszokták ezt a kettôsséget, elfogadták, hogy a politikusokat nem csak a közérdek vezérli, hanem saját újraválasztásuk önös érdeke is. Mi még hajlamosak vagyunk megsértôdni azon, ha egy politikus hatalmat akar.) A hatalmon lévôk helyzete ebben a dilemmában egyszerûbb: A döntéseket – a parlamenti demokráciák szabályai szerint – mindig ôk hozzák, ha tehát jó döntéseket hoznak, jól igazítják az általuk vezetett falu - város - ország dolgait, már bizonyították is rátermettségüket. Az ellenzék dolga nehezebb. Ôk – nagyon leegyszerûsítve a dolgot – alapvetôen kétféle stratégia között választhatnak. Az elsô a köz érdekében hozott helyes döntésekre teszi a hangsúlyt. Ha a hatalmon lévôk racionális intézkedést terveznek, az ellenzék akár támogathatja is ôket. Nem az a kérdés, kitôl származik a javaslat, hanem hogy jó-e. Ezt a magatartást hívják konstruktív ellenzékiségnek. A másik stratégia abból indul ki, hogy a hatalmon lévôket mindenképpen meg kell buktatni, ezért tehát minden fontos kérdésben meg kell mutatni, hogy az ellenzék különbül gondolkodik. A politikai ellenfél bármit is akar vagy mond vagy tesz, azzal nem szabad egyetérteni, hisz akkor hallgatólagosan elfogadják: a másik fél is meg tudja oldani a problémákat. Ez az intranzigens, a kérlelhetetlen ellenzéki szerepkör. Az ellenzék persze visszapasszolhatja a labdát a túlsó térfélre, s maga is elôállhat tervezetekkel, javaslatokkal. Ilyenkor a hatalmon lévôk választhatnak a fenti lehetôségek között. Mindkét fél azt akarja majd bebizonyítani, hogy ô konstruktívan áll a politikai ellenfelekhez, ha nemet mondott a másikra, azt a köz jól felfogott érdekében tette. A hatalmon lévôk szemszögébôl: aki igent mond, az megfontolt hazafi/lokálpatrióta. Aki nemet, az ártó szándékú, jó esetben felelôtlen hôzöngô. Az ellenzék szemszögébôl a "nem" bátor, karakán kiállás, az "igen" gerinctelen megalkuvás. (Jobb esetben: mûködött a kormánypárti gôzhenger) Majd a választópolgár dolga (s fô problémája) lesz az, hogy eldöntse, kinek hisz. Ennyi elméleti bevezetô után lássuk a szentesieket. A polgármester Szirbik Imre a Kádár-rendszer tanácsi apparátusának azon nemzedékéhez tartozott, akiknek elôrejutásában már nem a politikai megbízhatóság volt a fô szempont. Két diplomájával, pénzügyi szakértelmével gyorsan haladt elôre a rangréltrán, harmincöt évesen az ország egyik legfiatalabb tanácselnöke lett. 90-94 között a magánszférában gyarapította gazdasági tapasztalatait. Pártjában, az MSZP-ben, de a koalíciós partner SZDSZ-ben is óriási a tekintélye, mindenki elismeri felkészültségét, döntési kompetenciáját – kézenfekvô volt polgármesteri jelölése, gyôzelmének aránya pedig önmagáért beszél. Többször is elôfordult testületi üléseken, hogy egy-egy kérdés után az apparátus felelôs vezetôi lázasan keresték papírjaikban a válaszadáshoz szükséges adatokat, amiket aztán Szirbik ismertetett – fejbôl. Gazdasági döntéseit megkönnyíti még tanácsi vezetôként kiépült ismeretségi köre (ezt mondják manapság MSZP-s milliomosok "kapcsolati tôkének"), Szentes térségében ugyanis – és Magyarországon ma ez a tipikus –, nem a feltörekvô új vállalkozók jelentik a gazdasági hatalmat, hanem az egykori szocialista nagyvállalatokat 89 elôtt is irányító, részben tulajdonossá vált menedzsment. Polgármesterünk a város határain kívül kemény lobbista, rámenôs, mondhatni dörzsölt tárgyalópartner; Szegeden, Makón sokan nem bocsátják meg neki, hogy "elhappolta" elôlük a megyére jutó egyetlen elkerülô utat. Nagy elismertségébôl fakad legnagyobb hibája is: nem igazi csapatjátékos. Nem mintha nem akarna vagy tudna az lenni – a kórházi ágyakért vívott harcban például igen hatékonyan mûködött együtt dr. Kovács Ágnessel, dr. Sipossal és Gombos képviselô úrral. A baj az, hogy – ha hagyják – hajlamos lejátszani a többieket a pályáról. A csapattagok valószínûleg igen gyakran nem is bánják, hogy békésen álldogálhatnak - üldögélhetnek, ("a csapatkapitányra mindent rá lehet bízni, ô úgyis jobban tudja, mint mi ..."). Ez a kényelmes helyzet akkor válik kellemetlené, ha a kapitány hozzászokik ehhez a helyzethez, s olyankor sem vonja be a többieket, amikor legalábbis illene; (a Vektor-ügyben ugyan a vizsgálóbizottság szerint Szirbik nem sértett meg szabályokat, de azért elég egyöntetû volt a vélemény, hogy ilyen horderejû ügyeket nem szerencsés ilyen sokáig egy kézben tartani); másrészt olyankor is ragaszkodik saját elképzeléseihez, mikor a csapattársaknak erôs ellenvéleményük van. (Pl. Rébeli József lapunk által is kifogásolt mellôzése a sportcsarnok avatásán.) Pedig Stern Sándor, Oltyán Lajos vagy László Ferenc gyakrabban is képesek lennének az aktív együttmûködésre. Igaz persze az is, ha a csapat gólt lô, már senkit nem érdekel, hogyan született: példás összjátékból vagy egyéni akcióból. Az ellenzék A szentesi testület ellenzéki képviselôi közül jól körülhatárolható az a csoport, amelyik megfelel a konstruktív ellenzék kritériumainak. Az FKGP színeiben befutott Félegyháziné Somogyi Éva, a kereszténydemokrata Sipos Árpád, Gilicze András és dr. Sipos Ferenc politikai stratégiája leginkább a Vektor-ügyben vált világossá: mindannyian csatlakoztak az ügy kivizsgálását követelô javaslathoz, a vizsgálat után pedig elfogadták a verdiktet: a polgármestert nem terheli fegyelmi felelôsség. Sipos Árpád ki is fejtette a testületi ülésen, ô azért akarta ezt a vizsgálatot, hogy utána nyugodtan mondhassa: nem jogszerûtlen eszközökkel jutott Szentes városa ahhoz a bizonyos háromszáz millióhoz. Dr. Sipos Ferenc lapunknak adott interjújában e magatartás mélyebb mozgatórugóira is rámutatott. Szentes sorsa ugyanis nem csak – a helyi döntésektôl függ; a képviselôknek pedig kötelessége egységesen lobbizni a megyei- és országos fórumokon. Az ellenzék legerôteljesebb és kétségkívül legaktívabb képviselôje Halmai László. Minden testületi ülésre felkészülten érkezik, a s legtöbb napirendi ponthoz hozzá is szól. A polgármesterrel vívott gyakori szócsatái igazi politikai és intellektuális ínyenc-csemegék – már ha valaki fogékony az ilyesmire. A teremben ülô kormánypártiak gyakran Torgyánhoz hasonlítják ôt, ez azonban szerintem súlyos igazságtalanság Halmaival szemben. A torgyániádák ugyanis többnyire vagy jogászi csûrést-csavarást tartalmaznak, vagy gátlástalan, az érzelmekre kiszámítottan ható demagógiát. Halmai vitavezetése ezzel ellentétben az esetek túlnyomó többségében racionális, vagy – és erre még visszatérnék – indulatos. S ha szóhasználata gyakran szónokias is ("megdöbbentô", "elképesztô", "felháborító"), de érvkészlete nem demagóg. Több kérdésben is (pl. a hôdíjak emelésének ügyében) együtt szavazott a polgármesterrel, amikor pedig nyugodtan felvállalhatta volna a nélkülözô kisemberek ügyvédjének szerepét. (Amit a kisgazda vagy munkáspárti képviselôk meg is tettek.) Annyiban viszont jogosnak vélem a párhuzamot, hogy Halmai László felvetésében a leginkább szakmainak tûnô ellenvetések is pillanatok alatt politikai színezetet kapnak. Kirajzolódni látszik egy olyan tendencia, hogy ha valamilyen egyszerû kérdésben a polgármester az "A" variációt kezdi támogatni, akkor a "B" variációban érdekeltek Halmaihoz fordulnak, aki több esetben is energikusan felvállalta ügyüket, s kôkemény harcba kezdett Szirbikkel pl. az Ív Rt., a Kossuth utcai forgalmi lámpa, a Bartha kollégiuma ügyében. E viták attól kezdve váltak néha kifejezetten taszítóvá, amikor ez a harc kiterjedt az ellentétes verzióban érdekelt személyekre is. Ezekben a vitákban Halmai nagyon indulatos, gyakran sértô modorban bánik az (ô szemszögébôl Szirbik- párti) emberekkel. E modor legkellemetlenebb megnyilvánulása az a megalázó kioktatás volt, amelyben Rickert Benedeknét részesítette a Damjanich-iskola igazgatójának megválasztásakor; de nem volt kevésbé épületes a Családsegítô Központ vezetôjével, Gál Antallal szembeni kirohanás sem. Jöttmentek és bennszülöttek Itt kell szólni arról, ami – úgy vélem, nem csak számomra – a szentesi közélet legidegesítôbb jelensége volt 1996-ban: hivatalos politika rangjára emelkedett a politikai ellenfelek származásának firtatása, a szentesi születésûek szembeállítása a nem szentesi születésûekkel, magyarán: a jöttmentezés. Ez a jöttmentezés egyfelôl kétségbeejtôen irracionális. Egyáltalán: ki a jöttment? Aki 25 éves korában költözött ide? És aki 10 évesen? Aki fél hónaposan? Az én itt született fiam még jöttment? A te nyaranta két hétre idelátogató ifjú gyermeked Szentesi? Badó Zoltán, Bácskai Mihály, Csíky László, Tóth Gyula, nota bene Rózsa Gábor – mit kell nekik még tenni ezért a városért, hogy megbocsáttassék nekik: nem itt látták meg a napvilágot? Mi van Illyéssel, hogy magyarnak lenni vállalás kérdése – szentesinek lenni nem az? Persze ha lehiggadunk, a dolog világos; a jöttmentezés rendkívül tudatos cselekvés: a politikai ellenfeleket kirekeszti a mi csoportunkból, azt sugallja, hogy ôk más érdekeket követnek, hogy ÔK és MI: két külön világ. A funkciója ugyanaz, mint az országos politikában a zsidózásnak: a politikai ellenfélbôl ellenséget csinál. Az a politikai erô, amelyik ezt a modort teszi meg politikájának alapkövévé, úgy tûnik, nem számol komolyan azzal a lehetôséggel, hogy a parlamenti váltógazdaság révén hatalomra is kerülhet, s akkor majd feltehetôleg együtt kell mûködnie általa vérig sértett emberekkel, kollektívákkal. Az egyszemélyes intézmény Ollai Istvánné képviselôasszony unikum a testületben Nem elsôsorban azért, mert ô az egyetlen független a városatyák s -anyák között. A Kisérben egy verébfi sem eshetik le az ô tudta nélkül, – s anélkül, hogy ezt ne tenné interpelláció tárgyává. Mítikus ôsanyaként (vagy ha valakinek ez túl patetikus hasonlat: kotlósként) ügyel az általa képviselt emberek jólétére. És ô valóban nem csak beszél a jótékonykodásról, hanem szervez, gyûjt a szegényeknek, magától értetôdô természetességgel utazik ki Bácskatopolyára ruhát osztani. Ezt a gondoskodó szerepet gyakran kiterjeszti a képviselô testületre is, így lesz ô mindenki Esztike nénije. Ô a kijáró képviselô tipikus megtestesítôje. Nem a testületi vita a fô mûfaja, hanem a döntésért felelôs személyhez intézett interpelláció. Az éppen adott, megoldandó gondok fontosak, az elvi- politikai viták érdektelenek. Ez a hozzáállás egy többszáz millió forintról döntô grémium esetében néha anakronisztikusnak tûnik, az általa felvetett kérdések gyakran nem állnak arányban a képviselôtestület felelôsségével – de legalább mindig tárgyszerûek és sohasem személyeskedôek. Mi szurkolók ... Mi pedig állunk a pálya körül (ki közelebb, ki távolabb), s ha nem is érdekelnek minket a részletek, de szurkolunk: a Szentes városa nevû csapat legyen a gyôztes. Szurkolunk, a pálya körül álldogálunk: de nem vagyunk kivülállók, nem csak nézôk vagyunk! Ezeket a játékosokat ugyanis mi küldtük föl a pályára...

Keserû Imre