Tallózás a gyermekalkotások között

IRODALMI TÉMÁK

Az alábbi versek a GYEREKEKTÕL MINDENKINEK c. kötetben szerepelnek, mely A TANÍTÓK A GYERMEKEKÉRT EGYESÜLET kiadványaként jelent meg 1993-ban.

  HAJDÚ NIKOLETT: AZ ÕSZ

Az õsz tündér búcsúzkodik,
mert a tél már közeledik,
lehull minden falevél,
fúj a hideg õszi szél.

Siet is már Õsz tündérke,
hull a könnye a levélre,
s mire leesik a hó,
itt van már a Télapó.

HORVÁTH ANIKÓ: A HÓEMBER

Esik a hó, fúj a szél,
Minden csupa hófehér.
- Anyu, kérlek, engedj ki!
Szeretnék hógolyózni.

Csizmát fel és kabátot,
az udvarra szaladok.
- Gyere hamar, építsünk,
Nagy hóembert készítsünk!

Te csináld meg a fejét,
Szénbõl rakd a két szemét!
Fazekat a fejére!
El is készült estére.

KESERÛ JÚLIA: KARÁCSONY

Karácsony van, vígan ünnepeljünk,
boldogsággal teljen meg a szívünk!
Ne gondoljunk rosszra, sem haragra,
csak a boldog, szent karácsony napra.

Szólaltassuk meg a hárfa húrját,
együtt énekeljünk halleluját!
legfontosabb a szeretet nékünk,
ezért születtünk meg, s ezért élünk. 

BÁLINT ÉVA: A CSALÁD

Ági, Évi örül már,
újra együtt a család.
Apa olvas, anya fõz,
a két gyerek kergetõz.

Vacsi után csendes minden,
tévé elõtt ülünk szépen.
Én lefekszem gondolkodok,
verset írni még nem tudok.

KISS ANNA: KARÁCSONY

Karácsony van, hull a hó,
Elment már a Télapó,
A szobában áll a fa,
Ajándék van alatta.

Már mindenki örül, táncol,
A sok gyerek szíve lángol,
Kis ajándék, nagy ajándék,
A szívekben boldogság ég.

Cziczka Barbara képverse

Az alábbi versek az ABN AMRO Magyar Élet- és Nyugdíjbiztosító Rt. általános iskolás tanulók számára 1997-ben elsõ ízben kiírt "A Nagyi és Én" címû pályázatának legszebb 200 verse címû kötetben jelentek meg. Ezekkel a versekkel országos I. helyezést értünk el, így iskolánk elnyerte a pályázat fõdíját: 300000,-Ft-ot.

A VERSEK CÍME: A NAGYI ÉS ÉN

Nagyi az a kedves lény,
Ki mindig lelket ölt belém,
Holdvilágos éjszakákon
Mesél nekem. A barátom.

 /Dosztál Diána/

Ha beteg vagyok ápol.
Mikor gyógyszer kell,
Õ azonnal vesz nekem,
De nála jobb orvosság nincs.

 /Kis-Rácz Ádám/

A nagyim már csak négy-öt órát alszik
és keveset dolgozik.
Hamar elfárad,
A lábai fájnak.

/Bodrits Nóra/

Boldogan csillog a két szeme
ha rám néz, mosolyog az arca.
Pedig ereje fogytán, és
mégis bírja, mert nagyon akarja.

 /Dékány Marianna/

A nagyi és én mi két gyerek
szeretem õt, mint a szél a felleget.
Szeretjük egymást, a nagyi és én
együtt lessük, mi van a fazék rejtekén.

/Kiss Péter/

Mosolygós száj, kedves szemek,
Hófehér haj, ráncos kezek.
Õ volt az én nagymamám, de nem emlékszem pontosan
Elment tõlünk idõ elõtt, de emléke velünk van.

 /Kiss Anna/

Az én mamám õsz hajú,
Mosolygós, kedves szavú.
Mindig ad, de sose kér.
Szeretem, ameddig él.

 /Rónyai Ildikó/

Az én nagymamámnak olyan öreg a lába,
hogy ezért együtt megyünk el az áruházba.
Amikor az áruért nyúl, látom, hogy reszket a keze,
és emiatt én veszem le helyette.

 /Németh Roland/

A nagyival mindig jóban vagyok,
mert õ jószívû és nagyon aranyos.
Nyáron sokat vagyunk nála,
néha lemegyünk a Tiszára.

 /Takács Ádám/

"Nagyi kedves és jó,
Unokája is jó tanuló
Nagymami jószívû,
Én pedig jókedvû."

/Török Csilla/

Az alábbi alkotás a WHO megyei pályázat  gyõztes írása, mely Kádár Gyöngyi 7. b osztályos tanuló gondolatait mutatja be a megszokottól eltérõ viselkedésû gyerekekrõl.
 

SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG!

     Azért jelentkeztem erre a pályázatra, mert úgy érzem sok gyermek küszködik problémákkal. Egy kicsit eltérõbben viselkednek, mint az áltag, önmagukba fordulnak, vagy éppen túl aktívak. Miért viselkednek másképp?
     Azért, mert õk érzékenyebbek, zárkózottabbak, vagy valamilyen problémájuk van, amit nem tudnak megoldani, esetleg valami bántja õket. Mostanában sokszor én is úgy gondolom, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok, úgy érzem, hogy egyedül vagyok. Ilyenkor elgondolkodom: miért van az, hogy nekem keményen meg kell dolgoznom mindenért, én órákig görnyedek a könyv fölött egy-egy jó jegyért, másnap mégsem sikerül úgy, ahogy szeretném. Ezeken a napokon aztán teljesen elkeseredek. Sajnos, az osztálytársak között sem mindenki segítõkész. A tanárok közül is vannak olyanok, akik igazságtalanok. Idõnként a szülõk sem tudnak "felnõni" a problémáinkhoz. Ilyenkor jól esik, ha valaki megnyugtat, megvigasztal, bátorít. Különösen fontos egy igaz barát együttérzése, aki talán könnyebben meg tud érteni, át tudja érezni a dolgokat. Egy hasonló helyzetben lévõ gyermek vagy osztálytárs esetében én biztosan segítenék. Megpróbálnám megérteni mit érez, mit gondol. Jó lenne, ha a tanárok is jobban odafigyelnének az ilyen érzékeny gyerekekre. Nagy szükség van az õ támogatásukra, megértésükre, biztatásukra, hiszen mi az iskolában töltjük a nap nagyobb részét.
     Talán e rohanó világ is az oka a gyermekek problémáinak. Mindenki siet, feszült és ideges, a szülõk fáradtak, kevés idõ jut egymásra, gondjaink megbeszélésére. Ha egy kicsit jobban odafigyelnénk a körülöttünk élõkre, a gyerekekre, vívódásaikra, kudarcaikra, elkerülhetjük, megelõzhetjük, hogy egy diák elkeseredettségében, szomorúságában kárt tegyen magában.

A Városi Visszhang Meseíró pályázatán 5-8 osztályos kategória I. helyezett alkotása: Szûcs Éva 7. b osztályos tanuló írása. Megkezdett mesét kellett a pályázóknak befejezni.

Szűcs Évának 7. osztályos tanulónak Bucsány György tanár úr
adja át a megérdemelt jutalmat

NYUSZI ÁBRAHÁM A PATAK FELETT

     Hol volt, hol nem, volt egyszer egy széles kerekerdõ. Ezt az erdõt pávaerdõnek nevezték. Talán azért, mert oly színpompásan csillogott a harmatos hajnalokon. Örömmel sétálgattak ösvényein a távoli népek hercegei, grófjai. Vagy az is lehet, hogy azért hívták így, mert a szomszédos gazdaság pávája, Páva Flórián és családja gyakorta járt ki az erdõ lakói közé egy kis eszmecserére. Az itt lakók, Nyuszi Ábrhám, Fõbölcs Bagolyka, és a többiek, egyetértésben, szeretetben éltek. Ám az egyik napon különös dolog történt. Az állatok elhatározták, hogy mogyorót szednek, mert finom tortát akartak csinálni belõle.
- Lent a pataknál jókora mogyoróbokrok nõttek. Azon különösen sok termett. - mondta Brumi mackó.
- Akkor odamegyünk! - kiáltotta Nyuszi Ábrahám. - Mindenki fog egy tarisznyát, és aki a legtöbbet gyûjti, az kapja a legnagyobb tortaszeletet!
Az állatok a patakpartra masíroztak, és nekiláttak a szüretelésnek.
- Ti csak szedjétek itt tovább! - szólalt meg Ábrahám rövid idõ múlva. - Én lemegyek a bokrok közé, és keresek magamnak egy igazán jó helyet.
Már jó ideje szorgoskodtak, és már majdnem megtelt a tarisznyájuk, legalábbis Páva Flóriáné és Brumi mackóé.
- Vajon Nyuszi Ábrahámnak is van már annyi, mint nekünk?
- Megkérdezhetjük. Hé, Nyuszi!
Senki sem felelt.
- Biztosan nem hall bennünket.
- Ha csak fele annyi van neki, mint nekünk, már az is nagyon sok.
Tovább szedték a mogyorót.
- Nézd csak, milyen nagyok vannak ott fent! Ha azokat leszedem, én leszek a gyõztes! - mondta Ábrahám, aki idõ közben megjelent.
- Én inkább békén hagynám õket, Nyuszi! Olyan magasan vannak és nagyon vékony az ág. Ez túl veszélyes!
- Ugyan már! Ez semmiség, mindjárt fent is vagyok!
- Vigyázz, Ábrahám, meghajolt az ág! Hagyd inkább ott a mogyorókat, és gyere le! Te kapod a legnagyobb tortaszeletet, csak gyere le!
- Az ág! - kiáltotta a nyuszi. - Letörik az ág! Segítség!
Ábrahámnak szerencséje volt, elkapott egy gallyat, és belekapaszkodott.
- Tarts ki barátom, hozok segítséget! - kiáltott fel a bajbajutottnak a maci, aki tölcsért formált a mancsaiból.
- Bikkmakk! Bikkmakk! Segítség!
A mókus a közelben tartózkodott. - Miért kiabálod fel az erdõt?
- Ábrahám a patak felett lóg egy ágon! Már nem tudja sokáig tartani magát.
Fürge kis barátjuk hatalmas ugrásokkal sietett a baleset színhelyére. - Ó, hát ez valóban veszélyesnek tûnik.
- Segíts rajtam Bikkmakk! Gyorsan!
- Nem olyan egyszerû, nyuszi, de megpróbálom. A mókus felmérte a terepet.
- Most jövök! - kiáltotta, és az Ábrahám melletti ágra lendült.
- Tulajdonképpen meddig akarsz még engem itt hagyni?
- Türelem! Most egy nagy lendülettel átugrom arra a vastag ágra. Közben elkapom a kezed! Figyelj, jövök! Az akciót sikeresen végrehajtotta a mókus.
- Most már biztosan egyedül is le tudsz mászni, Ábrahám. - mondta, miközben lepillantott a két teli tarisznyára.
- Látom, sokat szedtetek. De hol van Páva Flórián?
- Valahol a közelben. Biztosan lefeküdt a mohára, és alszik. Keressük meg!
A mókus a fülét hegyezte.
- Pszt! Csitt! Nem hallotok semmit? A nyuszi és a maci erõsen fülelt: mintha fûrészeltek volna a távolban.
- Nem a ti Páva Flóriánotok hortyog ott? A part mentén a hang irányába siettek. A páva egy árnyas mohapadon feküdt és úgy horkolt, hogy körülötte megremegtek a levelek. Ábrahám megrázta a vállát.
- Ébredj fel, Flórián! Mogyorót kell szedned! Tortát akarunk sütni.
- Éppen arról álmodtam, hogy én kapom a legnagyobb tortaszeletet, mert én szedtem a legtöbb mogyorót.
- Te még mindig álmodsz, páva! Hogy lehet egyszerre aludni és mogyorót szedni? Páva Flórián felpattant, és pár lépéssel odább vezette a többieket. Büszkén rámutatott egy mogyoróhegyre.
- Ez az én szüretelésem. - magyarázta csodálkozó pajtásainak.
- Ha majd megsütöttük a tortánkat, szívesen látunk téged is, mókuska! - mondta Brumi maci.
- Köszönöm szépen barátaim! - válaszolta hálásan rozsdabundás kisbarátjuk.
      Az állatok a hátukra vették a tarisznyájukat, és dalolva hazamentek.

Ugyanezen a pályázaton az 1-4 osztályos kategória I. helyezett alkotása: Debreczeni Zsanett 4. b osztályos tanuló írása.

A Városi Visszhang pályadíját Dömsödi Teréz adja át
Debreczeni Zsanett 4. osztályos tanulónak

SZÜLÕI SZERETET

     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles kerekerdõ. Ezt az erdõt Pávaerdõnek nevezték. Talán azért, mert oly színpompásan csillogott a harmatos hajnalokon, oly természetesen és érintetlenül évtizedek óta, hogy a híre messzire eljutott. Örömmel sétálgattak az ösvényen a távoli népek hercegei, grófjai. Vagy az is lehet, hogy azért, mert a szomszédos gazdaság pávája, Páva Flórián gyakorta járt ki az erdõ lakói közé egy kis eszmecserére. A lakók, Nyuszi Ábrahám, Fõbölcs Bagolyka és a többiek egyetértésben, szeretetben éltek.
     Ám az egyik napon különös dolog történt. Megjelent egy kislány a réten. Az állatok gyorsan elbújta, mert még soha nem láttak kislányt. A kislány leült a réten és sírdogált. Az állatok egy ideig csak csak hallgatták a sírást. Elõször Fõbölcs Flórián, végül a bátortalan Nyuszi Ábrahám is elõbújt. Egyre több és több állat jött elõ, még Vakond Vanda is meghallotta a föld alatt, elõbújt, hogy megnézze, mi az a nagy sírás odafönn, hogy még a fagyökerek is mozognak a föld alatt. A bagoly egyre közelebb merészkedett, és megkérdezte:
- Ki vagy te?
A kislány csak nézett rá, és újra sírásra görbült a szája. Végül megszólalt:
- Panni vagyok. És te ki vagy?
A bagoly hosszú gondolkodás után válaszolt:
- Én vagyok az erdõ bölcs baglya, hívj nyugodtan Fõbölcs Bagolynak. Majd letelepedett Panni mellé, és beszélgetni kezdtek.
- Meséld el Panni, mi az a nagy baj, ami miatt annyira sírsz, hogy még a falevelek is remegnek! Hátha segíthetünk a barátaimmal. Bemutatom õket: Páva Flórián a csodálatos tollruhájával, Nyuszi Ábrahám selymes bundájával, valamint Vakond Vanda, a szép virágkoszorúval a fején. A kislány még szipogott egy darabig, majd elmondta, nagy bánatát:
- Két héttel ezelõtt kistestvérem született. Most szüleim, minden sóhajára összerezzennek, mert annyira féltik és szeretik. Rám nem jut idõ, ezért szöktem el. Úgy sem fognak keresni, hisz ott a kisöcsém, úgyis már csak õt szeretik.
A kisállatok szemébe könny szökött, úgy megsajnálták Pannit. Mindegyik állat fölajánlott neki valami ajándékot, ami számára nagyon fontos volt, csakhogy mosolyogni lássák a kislányt. A bagoly a szemüvegét, a páva legszebb tollait, a nyuszi a csodálatos nyakkendõjét, Vanda pedig az illatos virágokat.
Panni azonban szomorú maradt. Kis idõ elteltével hangokat hallottak az erdõ felõl. Panni szülei voltak azok. A kislányt keresték egész nap, és nagyon megörültek, amikor megpillantották. Panni is nagyon örült, és megköszönte az állatoknak a segítséget. Szaladt szülei karjaiba, de még visszakiabálta:
- Köszönöm barátaim, de a szülõi szeretetnél nincs fontosabb! A kisállatok is örültek Panni boldogságának, mert mindenki csak a szerettei között lehet a legboldogabb.
 

Iskolai újság címlapja, 2001. dec.

Iskolánkban az információszerzés egyik forrása a diákújság. Az alábbi írás a Sulinapló 2001 decemberében megjelent számából való. Írója Bártfai Rita 8. osztályos tanuló. 
 

"CSAK AZT LEHET MEGÍRNI, AMI NAGYON FÁJ..."

        
     Az egész egy diszkóban kezdõdött. Itt tartottuk az utolsó osztálybulit. Persze nemcsak  mi voltunk, hanem mások is. Az egész osztály lázasan készült a partira, egészen május 10-ig. Én a barátnõmmel, Olgával mentem a diszkó elé, ahol a többiek már vártak minket. Bementünk, a kedvenc számainkat adták. Én csak a lányokkal táncoltam, a fiúk olyan faragatlanok voltak. Késõbb Olga és én leültünk a pulthoz, annyira elfáradtunk a táncban.Ekkor megszólította Olgát egy helyes srác:
- Meghívhatlak egy italra?
Ráncigáltam barátnõm; menjünk! -Mondj nemet! -de nem hallgatott rám (Nem tudom, valamiért nem volt szimpatikus az a fiú). Végül is az õ dolga, hogy szóba áll-e vele vagy sem. Aztán magukra hagytam õket, hadd beszélgessenek. Kb. 10 perc múlva visszajött Olga és ezt mondta:
- Csak egy kis hülye volt ...
Mást nem is mondott. Ez megnyugtató volt számomra. Átbuliztuk az éjszakát, többször nem is jött szóba az a srác. Szuper buli volt!
     Jött a hétvége, de most valamiért nem akart találkozni velem a barátnõm. Mindig valami kifogást talált: tanulnom kell, jönnek a vendégek, segítek a nõvéremnek stb. Egy perc múlva megcsörren a telefon. Olga anyukája volt az. Megkérdezte, nincs-e nálunk a lánya. Csodálkoztam, de mivelhogy a barátnõm, fedeztem. Elhatároztam, utánajárok a dolognak.
     Hétfõn, suli után hamar elrohant Olga, meg se várt. Titokban követtem. Ugyanazzal a fiúval találkozott, akivel a diszkóban. Beszéltek valamirõl, de csak ezt értettem: "Ma, a megbeszélt helyen." Aztán különváltak.   Másnap Olga egyes dolgozatot írt a kedvenc tantárgyából, pedig jeles tanuló. Ideges volt, mindenkivel agresszíven bánt, dobálta a holmiját a falhoz, és ha valaki csitítani próbálta, azzal keményen viselkedett.
     Este, mikor már sötét volt, a boltból hazafelé megláttam azt a srácot és Olgát egy sötét ház elrejtett zugában. Éppen akkor "lõtték be" magukat, de elõbb a barátnõm. Amikor a lány már nem volt eszméleténél, a fiú elvette tõle a pénzt, és õ is befecskendezte a pokoli mérget a vérébe. Féltem, de nem állhattam tétlenül a fölbegyökerezett lábaimmal. Hazaszaladtam, hívtam a mentõket, akik elszállították a két haldokló tizenévest. A fiú már a mentõautóban meghalt, Olga életéért még küzdöttek az orvosok. Csak a szülei mehettek vele, én kénytelen voltam otthon várni. Folyton Olga járt a fejemben: a sápadt arca, véres szemei, remegõ végtagjai.
     Egy nappal késõbb fogadhatott látogatókat életveszélyes állapota ellenére. Én is elmentem hozzá. Szörnyû látvány volt, ami elém tárult a beteg szobájába érve. Az édesanyja zokogott, látszott rajta, hogy semmit sem aludt az éjjel. Olga ott feküdt az ágyán, mintha egy koporsóban nyugodott volna. Alig kapott levegõt, az arca fehér volt és hideg. Ráadásul még az egyre gyengülõ szívhang is rájátszott a hangulatra. S mikor a fiatal szív már nem ütött többet, a könny megeredt a szemembõl. Mielõtt Olga meghalt, egy szót mondott örök tanulságul: EGYSZER SE!

Kelemen Kamilla írásai 2002 tavaszán készült
 

KÉT HAZA, KÉT ÉRZÉS
 

     Sokat gondolkoztam azon, hogy miről írjak. A hazámról, Magyarországról vagy pedig szülőhazámról, Erdélyről? Végül döntöttem, mindkettőről.
     Még kisebb voltam, többet jártam Erdélybe. Sokat kirándultam, hegyet másztam, több boldogságot leltem ott, mint itt. Hisz ott sokat voltam falun, ahol állatokat tartottak, és a természetben éltek az emberek.Sokat, nagyon sokat jelent nekem Erdély. Csodálom azokat az írókat, költőket, akik ezt az érzést meg tudják fogalmazni. Én, mint gyermek, tudatlan vagyok. Nincs oly nagy szókincsem, mivel ilyesmit le lehetne írni.Oly sok szépet, kedveset adott nekem e föld, hogy adósának érzem magam. Egy elmaradt fejlettségű föld, melyet bűn volna ennél jobban "civilizálni". Bűn volna ennél jobban városiasítani, iparosítani, szennyezni, ártani neki. Ő így szép, csodálatos, lenyűgöző és tiszta, ahogy most van. Néhol egy-két falu, itt-ott kisebb-nagyobb városok, de túlnyomórészt természet: hegyek, völgyek, fák, virágok, madarak, mely a szabadság, tisztaság és a szeretet érzetét kelti bennem.
     Hazám, Magyarország. Ide inkább a barátok kötnek. Sajnos, nem sok helyen jártam, ahol a csodálatos Alföldet megszemlélhettem volna. Itt is csak olyan helyeken jártam, ahol hegyek, dombok vannak. Ide már másféle szálak fűznek. Itt lángol bennem a "magyarság". Hazaszerető és -tisztelő vagyok, már amennyire ezt ennyi idősen fel lehet fogni.Hazámnak mindig is a legjobbat szeretném. Néha elcsodálkozom magamon, hogy így érzek...Sorsát a szívemen viseltem, figyelemmel követem a híreket, az eseményeket, és még néha az osztálytársaimmal is összekaptam egy-egy dolgon. Elcsodálkoztam azon, hogy miért érdekelnek ennyire a magyarországi események? Később rájöttem. A hazámról van szó, az előrelépésről, és nem volt mindegy, hogy ez a lépés hogyan történik. Amiért az elődeim harcoltak, az a szabadság és a fejlődés volt. Nekem már azért kell küzdenem, hogy mindez a jó irányban haladjon.
     Kétféle érzés, két haza...A kis és a nagy haza. Mindkettő bennem él...Választanom nem lehet...

A SZURI

     A 17-esben vagyok a többi tíz lánnyal. Mindenki nagyon izgul. Szurit fogunk kapni. Az öt fiú már elment az oroszlánterembe. Mindenki reszket, fél. Nem ez az első szurink, de mégis félünk. Ez olyan, mint a csokifagyi. Hideg, és mindig másmilyennek érezzük, azaz van amikor fáj, és van amikor nem. A csokifagyinak is mindig más íze van, attól függ, hogy a Füstinél veszed, vagy a fagyiskocsinál.
     Várunk és várunk. Se Zsuzsika néni, se az öt fiú nem jött még vissza. Hol vannak? Mi történt velük?
Valamennyien arról beszélgetünk, hogy milyen élményünk volt az injekciós tűvel. Van, aki rémtörténeteket mesél másoknak, és van aki nyugtatja padtársát.
     Hirtelen feltárul az ajtó. Mindenki elhallgat. Zsuzsika néni toppan be.
-Kérem a következő öt lányt!  
     Felpattanok, és azon kapom magam, hogy futok, megjegyzem: boldogan, a "veszedelem" felé, az "oroszlánbarlanghoz", azaz iskolánk könyvtárába. Nemcsak én futottam, jöttek utánam még négyen. Az út hosszú volt. Végig kellett vágni egy erdőn, egy mezőn, és még egy hegyet is meg kellett mászni, melynek csúcsán ott volt a "mézeskalács házikó".Meglátom a fiúkat. Fogják a karjukat, és eltorzult arccal jajgatnak. Elfutok mellettük, és berontok az ajtón.Bent a falak feketék, a könyvespolcokon három ujjnyi vastag por van. Három vasorrú bába ül bent. Az egyik egy lapra irogat, a másik dobozokat bontogat, és a legrútabb csak mosolyog(-ni próbál).
-Csókólom! Milyen szurit kapunk?- kérdezem rejtett félelemmel.
-Mint a múltkor!- felel az irogató boszorkány.
-Nem fog fájni?- kérdi valaki, ám választ nem kap.
     Baljós csönd ül a szobára. Sorba ülünk le a székre, a legcsúfabb boszorka elé, aki egy hideg koronggal megvizsgálja a mellkasunkat, hátunkat. A torkunkba is belekukkant, majd megkapjuk a szurit. Én lettem az utolsó. Leveszem a felsőm, és leülök a székre. Én is végigesek a vizsgálatokon. Most jön a szuri! A jobb felkaromon hideg lötty folyik végig, és utána nem érzek semmit. Mintha megállt volna az idő...
-Kész is volnánk!- szól egy idegen hang.
     Odanézek. A rút boszi helyén egy kedvesen mosolygó hölgy ül, és egy kis vattát tesz a "sebemre".
     Körbenézek. Minden megváltozott. A koszos falak és polcok mind megtisztultak, és a szoba fényárban úszott. Mindenki mosolygott. Nem is volt olyan szörnyű. A szuri tényleg nem fájt, de még csak nem is éreztem. Olyan volt, mint a bolhacsípés. A csípést nem érezzük, csak azt, ahogy a bolha ugrál rajtunk.
Most már megérdemlem a finom csokifagyit... 

 
A fiúk között is vannak lírai érzelműek.
Az alábbi két vers szerzője Valkai Ádám 7. a osztályos tanuló.  

TALLÓZÁS A RAJZSZAKKÖRI ALKOTÁSOK KÖZÖTT

Csendéletek

Grafikák

Képek a természet köréből

A tenger élővilága

Otthonok tájak, városok

Érdekességek a rajzórák anyagából

Farsang Anita: Toldi-illusztrációk