Dilettáns gondolatok a Pepita macska ürügyén

„És észreveszek valakit, ki szemmel, melegen jelez, csak ennyit: Vannak itt s te nem vagy idegen…”

József Attila   

Fiatalnak lenni nehéz. Az ember kiesik az anyja kötényéből, már nem akarja elfogadni, hogy más -akár a szülője- mondja meg, hogy mi a jó és mi nem. Azt saját maga tudja, tudni véli. Nem akarja, hogy vezetgessék, maga akar járni. Millió kérdése van, azt hiszi csak neki. Már csak a haverokban bízik, ha vannak. Egyszerre akar elvegyülni, eltűnni a hasonlók között, és kiválni, kiragyogni a tömegből. Tudja, hogy a felnőttek, a szülei, tanárai, főnökei sem tökéletesek, mert senki sem az. Ám, ezt még nem tudja.

Csakhogy már az elvegyüléshez is pénz kell. Nem lehet valaki bringás, görkoris, trendi, mobilos, discos, társastáncos, CD-gyűjtő, de még karatés sem, később motoros, autós, lakásbérlő, -tulajdonos pénz nélkül. Nem viheti táncba a jobb lányokat, sőt jobb lány sem lehet. Kérhetnek a szülőktől, amíg bírják. Sokan, nem sokáig. Ciki. Lehet dolgozni, többnyire sokat, kevés léért, ha van munka! De legalább futja sörre, cigire, egy jointra, egy balhéra, ha másra nem, vagy játékgépre, hátha nyerünk.

Lehet kiválni a többiek közül, én vagyok a legerősebb, a leggazdagabb, a legdögösebb, a legrészegebb. Tudják, ez mennyibe kerül? Pénzben, ötletben, szervezésben?

A gyerekek az utcáról, a kocsmából, a discoból, a száguldó motorokról és igen, a kábítószeresek is a mi gyerekeink, vagy azok lesznek. A szomszéd lánya, iskolatársunk fia, a főnök vagy a beosztott gyereke, Mariska néni unokája a 7/b-ből; tudod, akivel együtt nyaraltunk, a kis szőke, copfos, tündéri kislány volt, most meg úgy néz ki…

Nem minden gyerek szerencsés, aki, ha lázad is, de távolról vigyázzák, észrevétlen irányítják, segítik. Nem minden szülő szerencsés, aki megtalálja a hangot a gyerekével, aki értő szeretettel, de nem indokolatlanul korlátozva tudja óvni, de képes elengedni, ha kell a fiát, lányát.

Nem minden felnőtt tudja, hogy mi a helyes, mikor kell a tiltás, mikor a segítés, mikor kell szabadon engedni a gyerekét, hogy repüljön. Nem mindenki tud anyagilag sem mögötte állni. Tévedhetünk is.

A gyereknek lehetnek balhéi, bűnei. Nekünk is vannak. Azt gondolom, azon már túlléptünk, hogy a szerencsések, a védettebbek, a műveltebbek, a gazdagabbak kiközösíthessék, rezervátumba csukhassák a másikokat, úgy kezeljék őket, mintha fertőző betegek lennének; egy földet se érintsen az én gyerekem lába az övével. Ha másért nem, azért, mert mi is átkerülhetünk az árnyékos oldalra. Mi is lehetünk munkanélküliek, betegek, gyengék, védtelenek. Az életet nem győzelemre játsszák, több menet van. A bajnokot is kiütik egyszer.

Kedves Szülők! Kedves felnőtt-társaim! Nagy dolog, ha gyermekeink már apró korukban tanulhatnak zenét, festészetet, táncot vagy más művészetet az emberiség felhalmozott kultúrájából. Talán a legtöbb, amit adhatunk számukra. Örülök, hogy erre Szentes több iskolájában is módjuk van, lelkes és értő művésztanárok segítségével. Gondoljanak azonban arra is, hogy sok, az egyetemes kultúra számottevő művészét Önök még a Pepita macskába se engedték volna be, mondjuk Villont, Rimbaud-t, Lorcat, Adyt, Toulouse-Lautrec-et, Gauguint, John Lennont. Csak ötletszerű és tiszteletlen a példálózás. Mennyivel szegényebbek lennénk.

Biztos vagyok abban, hogy a mai „problémás” fiatalok is beállnak majd a sorba, ahogy a párizsi diáklázadók, a woodstocki rockerek, és ahogy mi is beálltunk. Felnőttként annyi tiszteletet, toleranciát, törődést kaphatunk tőlük, mi, akkori öregek, amennyit képesek voltunk adni számukra.

A Pepita macska arra hivatott -ha a fiatalok elfogadják-, hogy egymás közt lehessenek, megismerjék egymást, beszélgessenek, vagy nagyokat hallgassanak; játszhassanak; értő, korban is közelálló társaktól, ha kell megerősítést, emberi szót kapjanak.

Kérem, segítsék munkánkat, vagy legalább ne akadályozzák. Köszönöm.

Csányiné dr. Bakró-Nagy Vera   

aljegyző   

Szentes, 2004. 08. 05.