$ M O Z A I K - E X K L U Z I V " 

 

 

 

 

KURCA-PARTI VALLOMÁSOK

 

Gyűjteményes memoárkötet 
144 szentesi polgár személyes hangú emlékezésével

 

Szerkesztette: Bodrits István

Kiadta: Bodrits István - Makra Zoltán - Dr. Molnár Gyula

 

Szentes, 2000. szeptember 22.

 

 

Dr. Imre Ernőné  Zanka Irén

 

1922-ben, tehát nem sokkal a trianoni békeszerződés következtében Csehszlovákiához csatolt, de akkor még színtiszta magyar Rév-Komáromban születtem és nőttem fel. Annak az iskolának köszönhetően, amelynek az épületében Jókai Mór is tanult, lettem tanítónő. Ezt az iskolát az akkor határon kívülre szorult, de a magyarságukhoz és református hitükhöz egyszerre hűséges felvidéki és kárpátaljai magyar református gyülekezetek összefogása hozta létre szülővárosomban azzal a céllal, hogy az akkor még minden magyar református gyülekezetben fenntartott magyar nyelvű iskolának legyen pedagógus utánpótlása. A második világháború sok nemes szándékot és sorsot is megváltoztatott. Így lett belőlem a Felvidék helyett a viharsarki Szentesen egyszerre állami tanárnő és hívő református gyülekezeti tag. Kivételszámba menő párhuzamosság volt ez. 38 évi tantermi munka és leánykorom óta végzett egyházi szolgálat után a szentesi Kertvárosban nyugdíjas éveit töltő, három fiúgyermeket felnevelt matematika-fizika szakos tanár vagyok.

*

Korán özvegységre jutott édesanyám két leánytestvéremmel együtt nehéz körülmények között nevelt fel. Édesapámról felejthetetlen emlék bennem: 8 éves lehettem, amikor kézen fogva vitt iskolába az akkor még Kossuth Lajosról elnevezett főtéren áthaladva, elmondtam neki, hogy ha megnövök, én magyar tanító néni szeretnék lenni. Csodálkozva, de angyali mosollyal nyugtázta, amit a saját jövőmről álmodozva vallottam meg neki. Utána nem sok idő múlva elvesztettem őt, de a megálmodott jövőm valósággá vált, mert négy középiskolai osztályt kitűnő eredménnyel végeztem el és korkedvezménnyel, 15 évesen felvételt nyertem a felvidéki Magyar Református Tanítóképző Intézetbe 1937-ben. Azokat a lépcsőket tapostam, amelyeken egykor Jókai Mór is járt. Aligha volt lelkesebb növendéke annak az iskolának és a magyar irodalomnak, mint én voltam. Jellemzésül egyetlen emlékemet elevenítem fel: a képesítő vizsgán magyar irodalomból írt dolgozatomban annyi verset soroltam fel, hogy a képesítő bizottság némelyik tagja arra gyanakodott, hogy meg nem engedett eszközöket használtam. Ezért a szóbeli vizsgán megismételtették velem a már leírottakat. Elmondtam mindet hibátlanul. Kiderült, hogy nem szorultam tiltott segítségre. Az eredmény nem maradt el: a kitűnő érdemjegy mellé külön dicséretet kaptam. Egyébként azokat a verseket ma is tudom. Hogy végül is mégsem magyartanár lett belőlem, az a későbbiekből kiderül. Arról is a történelem tehet, nem rajtam múlott. 

Az 1938-as év az én sorsomban és iskoláméban egyaránt fordulatot hozott: az anyaországhoz visszacsatolás után új évfolyamot már nem indítottak, de akik ott kezdtük és végeztük tanulmányainkat, zavartalanul be is fejeztük. 1938-ban életemben először jártam Magyarországon, Budapesten, de főleg Nagykőrösön, ahol a Nagykőrösi Református Tanítóképző fogadott bennünket, komáromi képzősöket. Annak a találkozónak az emlékét máig hordozom magamban. 1942-ben fejeztem be tanulmányaimat és szereztem tanítói és kántori oklevelet. Pályázat útján a csákvári református egyházközség iskolájában lettem tanítónő, egyben helyettes kántor is. Nemcsak a községi iskolában tanítottam, hanem az Esterházy hercegi uradalmi iskolákban is tartottam hittanórákat. Mindenhova uradalmi kocsikon, télen szánkón szállítottak. 

Ez a tevékenységem mindössze egy éven át tartott, ugyanis 1943-ban Imre Ernő, akkor csabdi református lelkipásztor felesége lettem. Csabdin nem volt üres tanítói állás, így nem taníthattam. Egyetlen nyugodt, boldog esztendő elteltével a háború elért bennünket. 1944 karácsony szentestéjén a szovjet csapatok megszállták a falut. Később tudtuk meg, hogy ott zárult be a Budapest ostromát előkészítő szovjet katonai gyűrű. Iszonyú harcok kezdődtek el, mivel a Budán bezárt német és magyar alakulatok Csabdin és Bicskén át igyekeztek kitörni nyugati irányba, a szovjet erők azonban éppen ezért ott összpontosultak. Kegyetlen harcok kezdődtek: nappal légitámadások, éjjel gyalogsági kézitusák folytak. Január 6-án a falu egész lakosságát kiürítették. Gyalogszerrel indultunk Bicskén át, amely szintén kiürítés alatt állt. 17 kilométeres félelmetes út megtétele után Felcsútig jutottunk el, a front mentén. A részletek regénybe illenének. Felcsúton a református lelkészlakást üresen találtuk, mert a lelkészházaspár elmenekült Nyugatra, ott húzódtunk meg 17 falunkbelivel együtt. Sajnos egy szovjet parancsnokság is oda szállásolt be, s nekünk egyetlen szobát hagyott meg. Tizenheten szorongtunk ott két hónapon keresztül. Közben én áldott állapotom hatodik és hetedik, sőt nyolcadik hónapjában voltam kimondhatatlan nélkülözések között. Némi szlovák nyelvtudásom segítségével emberséges kapcsolat alakult ki a parancsnokkal. Neki köszönhető, hogy Buda elfoglalása után egy Budára, a budafoki borpincébe küldött katonai teherautón feljutottunk Budán lakó barátainkhoz, majd onnan a Szabadság híd helyreállítását követő napon átmehettünk a pesti oldalra, ahol baráti segítséggel bejutottam az Üllői úti Klinikára. Ott 1945. március 25-én megszületett első gyermekünk. Semmink nem lévén, mindenben segítségre szorultunk. Regénybe illő körülmények között április 6-án kerültünk haza Csabdira. 

A falut földig lerombolva, a templomot porrá égve, a parókiát rommá lőve találtuk. A hazatért lakossággal együtt pincékben húztuk meg magunkat, majd egyheti csoportos munka után sikerült a parókia egyik szobáját úgy-ahogy lakhatóvá tenni. Egy évi elképesztő küzdelmek idején férjemet meghívták Hollandiába, ahol 1942 óta várta teológiai ösztöndíj. Rábeszélésem kellett hozzá, hogy elfogadja. Hollandiából segített bennünket, majd egy év múlva, 1947-ben kisfiammal együtt kiutazhattam én is hozzá, egy kedves idős holland lelkipásztor család jóvoltából. Ermelo-ban 1948 közepén született második fiunk, majd amikor férjem elkészült a disszertációjával, a 3 éves és a 3 hónapos két gyermekünkkel hazatértünk Magyarországra. Ebben a döntésünkben tökéletesen egyetértettünk. Hazatérve már sikerült álláshoz jutnom, majd felvételre jelentkeztem a budapesti Pedagógiai Főiskolán. Magyar-történelem szakos szerettem volna lenni, de amikor a felvételi bizottságban megtudták, hogy a férjem lelkész, közölték, hogy legfeljebb természettudományos szakra vehetnek fel. Szerencsémre Komáromban kiváló matematika-tanárom volt, aki megszerettette velem a szakját és a felvételim gond nélkül sikerült. Így lett belőlem az akkor rendkívül népszerű Öveges tanár úr kedves tanítványa, végül matematika-fizika szakos tanár. 

Diplomámat már Szegeden vehettem át, ugyanis 1951-ben Szentesre költöztünk, mert férjemet a szentesi Nagytemplom lelkészévé választották. A Petőfi Utcai Általános Iskolában kaptam állást, ahol a volt Polgári Leányiskola tanári kara szeretettel fogadott, sőt hamarosan osztályfőnöki megbízást is kaptam. Utána nyugalomba vonulásomig mindig osztályfőnök is voltam. Az idők folyamán változó összetételű tanári kar minden tagjával jó munkakapcsolatom, mondhatnám baráti és családi viszony alakult ki. A tantermi munka életelemem volt. Szerettem, és jól ismertem a tanítványaimat, emberségesen felmértem a képességeiket. A tehetséges diákjaimmal külön szakkörökben foglalkoztam, a kevésbé tehetségeseknek is igyekeztem sikerélményeket szerezni úgy, hogy könnyebb feladatokat adtam nekik. Úgy éreztem, hogy az óráimon senkiben nem alakult ki félelem és a gyengébb tanulók is szívesen emlékeznek vissza a közös foglalkozásainkra. Szerettem a növendékeimet, ők is viszontszerettek engem és a tantárgyaimat, ki-ki a tehetsége szerint. Mint osztályfőnök, a tanítványaimat négy-négy évenként tervszerűen összeállított osztálykirándulásokra vittem Budapestre, Debrecenbe, a Balatonra, Sopronba és mindezek környékére. Jóleső érzéssel gondolok vissza arra, hogy tanítványaim első ízben láthattak számítógépet a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, ahol szobanagyságú készüléket csodálhattak meg. 

Számomra nagyon kedves emlék, hogy amikor a különböző vállalatoknál és intézményekben kötelezővé tették az általános iskola 7. és 8. osztályának az elvégzését a Dolgozók Iskolájában, szinte kivétel nélkül mindegyik helyen engem kértek fel a matematika oktatására. Felnőtt tanítványaim megbecsülését és háláját a mai napig tapasztalom. Minden kitüntetésnél többet ér ez nekem. Ha semmi más nem kötne Szenteshez, akkor is kis tanítványaim és felnőtt dolgozó növendékeim szeretete életem végéig Szenteshez köt. Hogy mit adtam Szentesnek? Őket. Az ő tudásukat és emberségüket. A tőlük kapott hála és megbecsülés feledtette velem a nem kevés sérelmet, amit amiatt kellett elszenvednem, hogy rendszeresen részt vettem a gyülekezeti munkámban férjem oldalán, beleértve azt, hogy vasárnaponként templomba jártam. Magától értetődőnek tartottam, hogy kitüntetést, kedvezményt sohasem kaptam. Egy esetben egyike voltam annak az 5 matematika-tanárnak, aki a matematika-oktatás új módszerének kidolgozására kapott megbízást. Munkánkat közösen elkészítettük. Valahol egy minisztériumi levéltárban alussza mély álmát… 

Nem hagyhatom említés nélkül, hogy Szentesen született 1954-ben harmadik fiúgyermekünk. Mindent egybevéve, sok tanítványomból lett híres ember: közgazdászok, mérnönök, orvosok, sportolók. Őszintén megvallom, hogy nem lettem az Alföld szerelmese, de Szentes, a Kurca-part, a Tisza-part, a sok-sok jó barát (sajnos közülük nagyon sokan már a temetőben), számos kedves kolléga, volt tanítvány, akinek gyermekeit is taníthattam, sok kedves gyülekezeti tag szeretete drága szigetté tette Szentest az alföldi síkság tengerén. 

Sehol máshol nem kaphattam volna több szeretetet és megbecsülést, mint amennyit férjemmel és családommal együtt Szentesen kaptam. Köszönöm.

Szentes, 2000.


www.szentesinfo.hu/mozaik - friss hírek, képes tudósítások a város életéről
Szentesi Mozaik - internetes újság a TEAM Számítástechnika támogatásával