Szabó Csaba organista kiállítása

A kiállítást Blahó Gabriella újságíró nyitotta meg az alábbi beszéddel.

Amikor még annál is időtlenebbnek hittem az időt, mint amilyen időtlen valójában, hiszen ma már nem csak hiszem, hanem tudom is, hogy az idő nem létezik, akkor találkoztam egy fiúval sokszor. Ez a fiú ma nincs itt. A szál elszakadt és összeköttetett, közös barátunk, az úttalan utazó Técsi Zoltán révén. Talán nem véletlen, hogy így történt, s talán nem véletlen, hogy létrejött egy másik találkozás, amiben számomra, mint közületek, Önök közül bárki számára a kapocs az üzenet. Kérlek benneteket, kérem Önöket, értsétek meg, nem tekinthetek másként az itt látható művekre, mint tárlatlátogató, hiszen nem vettem részt az alkotás folyamatában, ezt az ajándékot nem én kaptam. Az a megtiszteltetés viszont, hogy erről most beszélhetek, erővel tölt el. Talán kell is ez, hiszen a fiatal művész, akinek ünneplésére itt most együtt vagyunk, szentségként élő szimbólumokat használ, s egyesít a szentségtörőnek tűnő anyaggal. Mállott, szennyes, első gondolatra is undorító anyagok emelkednek Szabó Csabával a Megváltó kegyelmébe.

Miért is beszél ő így hozzánk? Miért is tárja elénk ezt a végtelenül meghökkentő jelenséget?

A válasz annál is egyszerűbb, tükröt tart elénk: így bánunk azzal, amink van. A létező csodáinkkal, a természetesség adta tisztasággal, az általunk megteremtett világgal. A Szabó Csaba által közvetített üzenet mindaddig aktuális lesz, amíg ezt folytatjuk. Következményekről van itt szó, a természet törvényeiből következő következményekről, ennek jellege pedig a folyamat tökéletességében mutatkozik meg. Mert ha mindannyian valóban akarnánk, egyetlen gondolattal megszüntethetnénk a Földön valamennyi szenvedést. Megszüntethetnénk az élet energiájának átfordítását a pusztulás energiájába. Csaba határozott kézzel ragadja meg ezt a hatalmas felismerést, fiatalemberhez méltó elszántsággal, mindvégig következetesen. Nem először szól ő erről, ebben a teremben sem. Valamiért mégsem vagyunk hajlandóak elgondolni ezt az egyetlen gondolatot, talán azért, mert azután már nem volna semmi tennivalónk, és úgy éreznénk, unatkozunk. Ülnénk együtt a végtelen időtlen időben, és talán úgy vélekednénk, megfosztottuk saját magunkat a szabad akarattól. A cselekvés szabadságától. A változtatás, a teremtés folyamatától. Ez igaz. Ragaszkodunk ehhez a közös nagy játékhoz, melyben helyet kap a vágyból fakadó birtoklás, a kényelem, a felületesség, s az ezek után következő fejlődés lehetősége, melyben mindenkinek más és más az útja, és mindenki a saját útján jár. Csaba üzenete viszont egy másik irányt mutat. Arról beszél, hogy már rendelkezünk a felismeréssel, eljött a hozzánk a megértés, ha halódik az Élet, benne mi is. Ezek az alkotások számomra azt üzenik, van olyan közös ügy, mely egyetlen közös gondolatot érdemel. Ehhez képest mi még mindig mennyiségében számoljuk az időt, órák vesznek körül bennünket és határidők, percek töltik ki mindennapjainkat. Elfelejtünk illő búcsút venni attól, ami elmúlik s ezért megfosztjuk magunkat attól, hogy kitörő örömmel fogadhassuk az újat. Csaba megmutatja nekünk a viszonylagosság világát, amiben meghatározható, hogy mi mihez képest. A viszonylagosságban megtapasztalhatjuk Önmagunkat, tudhatjuk, hogy merről merre tartunk, hogy kik vagyunk valójában. A mindenség pedig minden alkalmat megragad, hogy elénk állítsa ezt az igazságot. A kép, a mozdulat látványában, az összegyűjtött szavak gyűjteményében. Ott vár az esély egy következő találkozásban, a szellő suttogásában, az óceán morajában, a folyó erejében, a legmagasabb hegyeinkről harsan, kis vizeink csendjében szól: "én, a természet, vagyok, érted vagyok. Óvj engem, óvj magadért".

Szentes, 2003. 12. 10.