A mindszenti beteg haza akart menniHajdú Imre halálánál csak az élete volt szomorúbb
Halálának napján először reggel nyolc körül lett rosszul a súlyosan asztmás Hajdú Imre – akit azóta „mindszenti betegként" ismert meg az ország. Bátyja bevitte kocsival a szentesi kórházba, de Hajdú nem akart ott maradni: saját felelősségére hazajött. Otthon másodszor is rosszul lett, akkor hívták a mentőt. Vizsgálat deríti majd ki, az egészségügyi reform mennyiben felelős a haláláért.
Halálának napján először reggel nyolc körül lett rosszul a súlyosan asztmás Hajdú Imre – akit azóta „mindszenti betegként" ismert meg az ország. Bátyja bevitte kocsival a szentesi kórházba, de Hajdú nem akart ott maradni: saját felelősségére hazajött. Otthon másodszor is rosszul lett, akkor hívták a mentőt. Vizsgálat deríti majd ki, az egészségügyi reform mennyiben felelős a haláláért. Legalább ilyen fontos kérdés, hogy aki már csak akkor fogadja el a segítséget, amikor nagyon rosszul van, annak hogyan kell megmenteni az életét.
Az orvost pénteken reggel nyolc óra után nem sokkal a szomszédos kocsma tulajdonosnője hívta mobilon, azzal, hogy jöjjön azonnal, mert Hajdú Imre rosszul lett. Aznap először. – Amikor odaértem a kocsmába, ő már az asztalnál ült, és itta a pálinkát, mondta, hogy semmi baja – emlékezik Abdul Rahim. – Mondtam, hogy mégis írok egy beutalót a szentesi kórházba, ahová április elseje óta tartoznak a mindszentiek. Tiltakozott, de hát máskor is mondta már, hogy azok a gyógyszerek, amiket fölírok neki, nem jók semmire, mert a pálinka az igazi orvosság. Maca néni, a kocsmáros felhívta Hajdú Pétert, Imre bátyját, aki hetvenéves, beült Derekegyházon a Trabantjába, és eljött. Együtt átmentek a tanyába, megkeresni a taj-kártyát. Nem találták, így aztán a beutalóra nem tudtam ráírni a taj-számot. A bátyja vállalta, hogy beviszi a szentesi kórházba, ettől meg is nyugodtam. Aztán délután, háromnegyed háromkor megint csöngött a telefonom, Imre megint rosszul lett. Épp egy intravénás injekciót adtam be egy betegemnek, mondtam, ahogy tudok, megyek. De pár perc múlva megint hívtak, hogy nagy baj van, siessek. Szóltam a mentőknek. Hajdú Imre bátyja szintén tanyán lakik, Derekegyház mellett. Tőlünk tudta meg szombaton délelőtt, hogy az öccse meghalt. Bár olvasta az újságot reggel, de nem akarta elhinni, hogy az ő testvéréről szól az első oldalas nagy cikk, ő halt meg a vásárhelyi és a szentesi kórház között félúton, és róla beszél Lázár János polgármester. A Hajdú testvérek eredetileg nyolcan voltak, Imrének két nővére él még és a bátyja, Péter. Aki most könnyezve meséli, hogy mennyire rápirított a szentesi kórházban a doktornő, amikor végre sorra kerültek pénteken kora délután. – Rám szólt, hogy miért néz ki így az öcsém, miért nem gondoskodtam róla – mondja Hajdú Péter. – De hát Imre sohasem engedte, hogy segítsünk, most is úgy kellett beerőltetni az autómba. Az orvosnál benn volt egy ideig, aztán azzal jött ki, hogy elmegy haza, és alá is írta a papírt, úgyhogy mehetünk. Én tiltakoztam, az orvos viszont azt mondta, az öcsém meg tudja mondani, kicsoda, hol lakik, tudatában van annak, mit cselekszik. Adott zárójelentést, el is jöttünk. Amikor visszaértem vele a házához, kiszállt a kocsiból. Figyeltem, hogy ha a saját lábán be tud menni a házához, tényleg rendben van. De alig lépett párat, összeesett, bele az árokba. Kiszálltam, megpróbáltam föltámogatni, aztán kértem segítséget a kocsmából. Jött két férfi, segítettek fölültetni, de akkor már nehezen vette a levegőt, zihált, sötétedett a keze, és alig hallottam, ahogy mondja, „most már hívjatok orvost, mert meghalok". A mentősöknek odaadtam a szentesi zárójelentést, így tudhatták, már megjártuk a kórházat. Most délelőtt, miután ön telefonált, felhívott a vásárhelyi kórház főorvosa is, és közölte, hogy az öcsém meghalt, és náluk van.
– Én harminc évig dolgoztam az ápolóotthonban, a feleségem húsz évig. Annak idején az ilyen elesett, idős embereket bevitték az idősotthonba, sokan nem is akartak menni, de aztán jó dolguk volt odabenn, mindig kaptak meleg ételt, tiszta volt a ruhájuk, és odafigyeltek rájuk. Az én öcsémnek is fölajánlották, hogy költözzön be, de nem akart menni. Valamikor dolgozott, kétszer nősült, de megromlott a házassága mindkét feleségével. Van három fia, a megyében laknak valahol, de nemigen tartotta velük a kapcsolatot. És igen: ami pénze volt, azt italra költötte, meg cigarettára. A Mihási út melletti söröző jellegzetes tanyai kocsma: fontos közösségi hely, ahová azok is naponta eljönnek, akik nem isznak. Megfordul itt néha a vásárhelyi polgármester nagybátyja is. Hajdú Imre ide járt, naponta kétszer. Meg tudják mutatni, melyik széken ült, mit ivott, fölidézik, hogy beszélt. Azt mondják, mindegyik mondatában benne volt legalább egy „nem". Tudják róla, hogy régen hol dolgozott, és hogyan jutott idáig, miféle lejtőn. Mondják, nem olyan nagy csoda ez, nagyon sokan vergődnek ma így mifelénk, csak róluk nem beszélnek a parlamentben, mert nincsenek szem előtt, mint a városi hajléktalanok. Imre is most került be a tévébe, miután ilyen halála volt. Mesélik, hogy régebben hazaszökött már a deszki tüdőszanatóriumból is: az intézet nővére kiabálva beszélt Maca nénivel, pedig ő csak azért telefonált, hogy megkérdezze, hogy van Hajdú szomszéd. Mert attól, hogy olyan makacs volt, itt mégis becsülték benne „az embört". Ha nem jött, benéztek hozzá, hogy érzi magát, valaki összevágta a fáját télen, Maca néni párszor vitt át neki ennivalót. Miközben az asztalánál ülünk, félénken odabújik mellénk egy ötéves forma, rövid hajú, nagy szemű kislány. Hallgatja a beszélgetést, aztán kiszalad az udvarra. Az ablakon kinézve látjuk, ahogy füvet tép, és bedobja a disznóknak. Halkan azt mondja valaki, ez a kislány az egyetlen ember, akihez Hajdú Imre mindig szépen beszélt. A kis ház – ahová a beteg mindenképp haza akart menni – mintha egy szigeten lenne, körben fölszántották a földet. Nem hinnénk, hogy itt ember él, ha nem lenne kemény a lomok tetején heverő bicikli gumija. A deszkavécé összeroskadt. Az előtérben oldalt hegyben állnak a ruhák, a falon egy madzagon penészes szalonna, ebből még szeltek pár napja. Benn a fejünk majdnem éri a mennyezetet. A padló: fényesre taposott, hullámzó, fekete föld. Az asztalon edények, zacskókban gyógyszerek, kibontatlan dobozok. Egy rettenetes ágy, egy apró kályha. És a tévé, amiről a kocsmában azt mondták, már régen elromlott, kiégett a képcsöve. De azért a házigazda minden este bekapcsolta, sokszor bömböltette. Úgy hallgatta, mint egy rádiót. Fórum |