Hatvan éve
békességpártiak
Gyémántesküvőt ült a csanyteleki lány és a szentesi
rendőr
Ajánlja a cikket?
| 2006-10-09 |
Balázsi Irén
Ismét
anyakönyvvezető elé állt szombaton Szentesen Molnár Lajos és
felesége, Sebők Eszter, hogy megerősítsék a hatvan évvel ezelőtt
tett fogadalmukat. A gyémántesküvőn elmondták: azért tudtak
kitartani egymás mellett, mert minden kis dolognak tudtak örülni.
Lajos bácsi rendkívül házias, elmesélte, hogy a honvédségnél tanult
meg kézimunkázni.
A gyémántesküvőn ismét felhúzta a gyűrűt
Sebők Eszter és Molnár Lajos. Fotó: Vidovics
Ferenc
Ott volt a szombati ünnepen a
szentesi Molnár házaspár fia, Lajos és lánya, Ágnes a családjával.
Három unoka és ugyannyi „fogadott" unoka, távolabbi rokonok,
barátok, de még a város polgármestere, Szirbik Imre is osztozott
Molnár Lajos és felesége, Sebők Eszter örömében. Hatvan év
távlatában bebizonyosodott ugyanis, hogy jól választott magának
társat a csanyteleki lány és a szentesi rendőr.
Mindketten
napra pontosan emlékeznek 1946. január 20-ára, amikor először
találkoztak. Eszternek Szentesen élt az egyik nagynénje, és a
faluból gyalog mentek hozzá látogatóba. Jó, hogy jöttél – fogadta a
nagynéni a fiatal lányt, mert bál lesz a színházban. A mulatságon
ott volt a gyűrűs vőlegény, Molnár Lajos is, akinek a választottja
másvalakivel táncolt. – A rendőr elkért engem – fogalmazott Eszterke
néni. Lajos bácsi úgy reagált erre, hogy szép barna lány volt,
majdnem fekete. A szemrevaló teremtést a fiatalember két bajtársával
kísérte a nagynéni házáig, ám mégis elesett a csúszós
úton.
Mély benyomást keltett Sebők Eszter Molnár Lajosban,
mert a hideg télben többször nekivágott gyalog a kiszemeltje szülői
házához Csanytelekre. Nagy falusi lakodalom lett a vége, annak
ellenére, hogy Eszter édesapjának eleinte nem tetszett a leendő veje
hivatása. De minden jó, ha a vége jó – tartja a mondás, s ez
különösen igaz a Molnár házaspárra. Később Pestre sodorta őket az
élet, a rendőr szakaszvezetőből ott már vasutas lett, a felesége meg
villamoson kalauz.
Az ötvenes évek derekán telepedtek meg
Szentesen, ahol a honvédségnél polgári alkalmazottként dolgozott
Lajos bácsi. Ott tanult meg kézimunkázni, ma is ez jelent
kikapcsolódást a nyolcvanegy esztendős családfő számára. Hímzett
terítőivel, kispárnáival sok díjat hazahozott az országos
versenyekről.
A hatvan esztendő alatt csak egyszer volt
tányércsörgés náluk, akkor el is ment otthonról pár napra a
családfő. Lányuk, Ágnes avatott be a titokba: az édesapja féltékeny
volt az anyukájára. Régen elfelejtette ezt az epizódot a házaspár,
amelynek mindkét tagja úgy vélte: néha rögös volt az út, ám ők
minden kis dolognak tudtak örülni. – A kalapot a feleségem viselte,
ő a pénzügyminiszter – mondta a kevés szavú, türelemmel megáldott
Lajos bácsi. Eszter néni minden fiatalnak azt tanácsolta, hogy „a
nap sose nyugodjon le haragoddal". A férj annyit tett hozzá, hogy
„ütjük-verjük a világ tollát", ami azt jelenti: jóban-rosszban
együtt voltak.