A szentesi Rozika néni a
hét végén volt százesztendős
Évtizedek óta várja vissza elveszett férjét
Ajánlja a cikket?
| 2006-06-12 |
Balázsi Irén
Nem volt
könnyű élete a szentesi Sipos Lászlónénak, akinek a férje a második
világháborút követő zűrzavarban tűnt el. A most százéves asszony
egyedül művelte a földet, nevelte a lányát, és még most is hazavárja
az urát. A jó egészségnek örvendő Rozika néni a fiatalkorára
emlékszik legszívesebben.
Sipos Lászlóné Berezvai Rozália sosem volt a
városhatáron kívül. Fotó: Vidovics
Ferenc
– Hová tesszük ezt a rengeteg
virágot? – kérdezte a lányától Sipos Lászlóné Berezvai Rozália. A
szentesi asszony századik születésnapjára kapta szombaton a
csokrokat a családjától, a jó szomszédoktól, tisztelőitől és a város
nevében Szirbik Imre polgármestertől. Örült Rozika néni a sok
vendégnek, akinek gyöngyösleves és őzpörkölt került a tányérjára. A
születésnapi ünnepséget a 36 éves unokája, Mészáros Ferenc szervezte
meg, aki a fehér rózsás díszkosarat ilyen rigmusok kíséretében adta
át: „az én szívem dobogása, a nagymamám imádása" vagy „nagyon
kedves, szigorú, ki lehet az, nagyanyó".
A kiséri Szegfű
utcában lakik az ünnepelt a lányával, a 78 éves Mészáros Ferencné
Sipos Rozáliával és az unokával. Teljes szellemi frissességnek és jó
egészségnek örvend Rozika néni. Azt mondta, hogy már nem csinál
semmit, csak jön-megy. Nemrégiben szinte teljesen megfőzte az
ebédet, mire a lánya hazaért a piacról. Amikor szembesítettük ezzel
az idős asszonyt, úgy reagált: az nem munka. Szokta nézni a
televíziót is, figyeli a híreket, s ezek alapján úgy véli, hogy jó
világ van most.
Mégis azt tartja élete legszebb szakaszának,
amikor férjhez ment. Könnyen talált társra, mert szomszédok voltak a
vőlegénnyel. A lánykérés pedig úgy történt, hogy egyik nap azt
kérdezte tőle a fiatalember: „Tudod-e, mi az újság?" Majd meg is
válaszolta: „Gyere hozzám feleségül!" Siposné Rozika néni úgy
jellemezte a férjét, hogy „nem volt goromba", jól megértették
egymást. Nem veszekedtek sohasem annak ellenére, hogy – mint mondani
szokás – mindketten hordták a kalapot.
Ám közbeszólt a
második világháború. – Itthagyott az uram – így említette Rozika
néni azt, hogy katonának vitték el a férjét. Attól kezdve a feleség
végezte a férfimunkát is. – Jószágot neveltem, földdel bíbelődtem. –
Kistőkén volt a tanyájuk, a négy hold földön herét, búzát meg
kukoricát termelt Rozika néni. – Hajtottam én a lovat úgy, mint egy
ember! – mondta, hozzátéve, hogy bizony sokszor besötétedett, mire a
határból hazaért a lovas kocsival a városi házhoz. Mielőtt Szentesre
kerültek, Külső-Ecserben laktak kilenc évig Rozika néniék. Ezért is
kérdezte a napokban az unokájától, akit a munkája akkor arra a
vidékre szólított, hogy megvan-e még az ecseri romtemplom. Sipos
Lászlóné Berezvai Rozália amúgy sohasem tette ki a lábát Szentesről.
A lánya mondta róla, hogy most is várja az urát.