A nagy csapat

Egy verőfényes, szeptember vége körüli napon kezdődött minden, Szegeden, a Londoni körút 25 szám alatt, a Mágia hatalom nevű üzlet hátsó udvarán. Ilyen ház sok van a környéken, a különlegességét a lakója adta. Főleg. Hátul, a kicsiny, virágokkal és mindenféle növényekkel tarkított udvaron két tizenhat éves forma gyerek állt, és merőn, fenyegetően nézték egymást, mint akik mindjárt széttépik egymást. Éppen vetkőztek, de csak derékig, amikor az ajtóban álló kis csapat közül megszólalt a legidősebb, egy harminc év körüli nő:

- Ne kezdjétek, amíg vissza nem jövök! - azzal visszament a házba.

A kertben lévő virágok szirmain megcsillant a délutáni napsütés fénye, és alapvetően optimista hangulatomnak ez egy fajta plusz megerősítést adott. Az ajtó felé néztem Annát várva, közben végig néztem a többieken, a nézőkön. Egy férfi és három nő. Alapvetően érdekes összeállítás lett volna, de így, ismerve az előzményeket is, nem lepődöm meg. Azon, hogy két tizenhat éves kölök meg akarja verni egymást, abban sincs semmi furcsa. Az a furcsa, hogy négy korunkbeli és egy felnőtt is végig akarja nézni a csatát, noha a gladiátorok már rég kimentek a divatból.

Anna pedig visszajött két 20 centis pengéjű tőrrel a kezében, és ezen egy kicsit meglepődtem, majd ellenfelemre, Viktorra pillantottam, hogy lássam ő, hogyan reagál. Semmi különös, épp olyan nyugodt, mint eddig, és ez valamelyest csökkenti az önbizalmam. Sebaj! Erőm segítségével, még akkor is nagy az esélyem a győzelemre, ha fizikailag ő az erősebb és gyorsabb. Ugyanis Anna segítségével megtanultam, hogyan alkalmazzam a tudatom erejét mások ellen. A párbajnak most már csak egy hátulütője van: ha Viktor ilyen téren is erősebb, mint én, vagy olyan képességet választott, ami semlegesíti az én képességemet. Hát igen, én is gondoltam rá, hogy mások erejének a blokkolását tanuljam-e meg vagy a láthatatlanságot, de aztán az utóbbi mellett maradtam, mert ha egyszerű emberek között vagyok, akkor a blokkolással semmire sem megyek, míg a láthatatlanság amúgy is jó móka lehet.

Levette az izompólóját, és én is levettem az ingnyakú pólómat, mert ha még itten kivágja nekem, akkor aztán elég hülyén néznék ki a buszon. Én ugyanis makói vagyok, és most csak a párbaj kedvéért jöttem be Szegedre. A legtöbben hülyének néznének emiatt, mert ki az, aki belemegy egy olyan verekedésbe, aminek kétes a végeredménye, mert nem ismeri a másik erejét. És ha még hozzá vesszük, hogy a tudatának erejét is valószínűleg beveti, akkor egyesek már rohannának is hazafelé. Azonban én optimista vagyok, és ebből származik minden hasznom. Meg bajom, persze. De reméljük az utóbbiból most nem sok lesz.

Átnyújtotta a tőröket, és ment a "nézőtérre", vagyis az ajtóba a többiekhez. Mikor odaért, fejbólintással jelezte, hogy ad egy kis időt arra, hogy előhozzuk képességünket. Sajnos az én láthatatlanságomat nem szó szerint kell érteni, én csak elérem, hogy az emberek akkor se vegyenek észre, ha ott állok mellettük. "Érzéki csalódást" okozok nekik, hogy úgy mondjam, de egy videó simán elkap. Habár Anna szerint ez csak gyakorlás kérdése. Teljesen láthatatlan akkor se leszek, de akkor hiába vesznek fel videóra, az emberek a felvételen se vesznek észre.
Túl gyorsan elkalandozik a figyelmem, állapítottam meg, amikor Anna hangja visszarántott a jelenbe:

- Első véres vágásig a törzsön! Nyakat, fejet ne célozzátok! Kezdhetitek!

Nem szeretek én kezdeni, ezért a támadás lehetőségét, most is átengedtem Viktornak, aki ki is használta ezt a lehetőséget. Megugrott, és a következő pillanatban már csak azt lehetett látni, hogy már lent van a keze. Azt hittem, tigrisbukfencet akar csinálni, mert a lába a levegőbe emelkedett, ezért tettem egy lépést előre, hogy majd nagyot röhögök, ha neki esik a lábamnak, és én könnyedén megvágom. Azonban nem így történt. A mozdulatommal csak annyit értem el, hogy arcon rúgott, mert kézen átfordulást csinált és nem tigrisbukfencet, ahogy reméltem.
A rúgástól megszédültem, beestem a növények alkotta dzsumbujba. Ő is földre került, és azt hiszem, ennek köszönhettem a szerencsémet, mert volt időm arra, hogy a hatalmas bokrok tövei között odébb másszak, és ott lent elbújjak.

Semmit sem láttam, ezért az érzékelésemre hagyatkoztam. Szimatolást hallottam, és rögtön arra gondoltam, hogy ezt választotta első képességnek. Az orra segítségével mindent megtaláljon. De ez gyenge képesség, legalábbis úgy véltem, hogy neki is ez a véleménye. Ezért valami olyan kell, ami kapcsolódik a szimathoz, és mégis nagyon erős. Először az jutott eszembe, hogy átváltozik valami állattá, de aztán azonnal elvetettem ezt az ötletet, mert ez lehetetlen. Megerősítettem láthatatlanságom, és lábaimat magam alá húztam, hogy ha ugranom kell, akkor ne kelljen sokat tökölni. Látni a sűrűn elhelyezkedő levelektől semmit sem láttam, és szerintem ő sem vett észre, mert a nyáron nagyon lebarnultam, és a testem szinte beleolvadt a földbe.

Megkockáztattam, hogy észrevegyen, elhúztam egy levelet a szemem elől, ami eltakarta a kilátást és persze a fejem nagyobb részét. Ekkor teljesen ledöbbentem: a csávó csukott szemmel szaglászott és közeledett felém. Azonnal ugrottam, de tartottam tőle, hogy már kitalált erre a lépésemre valamit, ezért elterelésként valamivel mellé ugrottam. Jól számítottam: azonnal kinyitotta a szemét, és tőrével keresztülszelte a levegőt, míg én gyengén megvágtam az oldalát, de úgy hogy éppen csak látszódjon, majd otthagytam a tőrt a testén, és így szóltam:

- Vesztettél, kispofám!

Mielőtt Anna odajött volna hozzánk, Viktor válaszként bemosott egyet, én pedig repültem vissza a susnyásba.

- Na, jó, elismerem - válaszolt hidegvérrel, de a szeme leplezetlen gyűlöletről árulkodott.

Anna azonnal ott termett mellette, a vállára tette a kezét, és energiát küldött neki, hogy legyen velem, valamivel barátságosabb ezután. Egyre jobb az érzékelős képességem, mert láttam az energiát. Sajnos a színét - mint az auránál - nem láttam, de furcsán elmosódott egy pillanatra a kép. Ha minden elmosódott volna, még azt hinném, meghülyültem, de mivel csak az a kis rész, így nem, pláne úgy, hogy Anna figyelmeztetett ilyesmire.

Én is kikecmeregtem onnan, és Anna nekem is a vállamra tette a kezét, és én is éreztem az energiát, ami után már semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy szétverjem Viktor képét. Sőt, még meg is kedveltem egy kicsit. Azonnal megráztam a fejemet, de ellenszenvet nem sikerült iránta éreznem, Anna pedig beinvitált minket a házba, útközben pedig gratulált nekem Feri, Nikki, Reni és Zsuzsi.

Belül volt az üzletrész, mert Anna ebből élt. Egy üzlet, ami a mágiával foglalkozik. Habár a bevételét abszolút nem tudom, honnan szerzi, mert amikor először jöttem ide, akkor tíz percig ott álltam az üzlet előtt, és bámultam a díszes épületet, amiből semmit nem fogtam fel, csak annyit éreztem, hogy valami nincs rendjén. Akkor Anna kijött, de még ezt sem fogtam fel, majd megkérdezte, hogy ki vagyok, és mit akarok.

- Semmit, csak elbambultam, mert valami mintha... - mutogattam a kezemmel valami hülyeséget, ami nálam azt fejezte ki, hogy valami nincs rendjén, valamit nem értek. Erre ő elhúzta a kezét a szemem előtt, és én akkor már észrevettem az üzletet, de a döbbenettől nem tudtam feltenni a kérdésemet, de elhatároztam, hogy most már felteszem.

Az üzlethelyiség úgy lett berendezve, hogy bárki azt mondhatná rá, hogy tipikus boszorkány tanya. Az üzletben nem volt elektromos világítás, viszont minden vízszintes felületen, a padlót leszámítva, a gyertyák gomba kolónia módjára sorakoztak. Ilyenből viszont viszonylag kevés volt. A könyvespolcokon például úgy lett megoldva az, hogy a nagyobb könyvek is elférjenek, hogy ferde volt, akár csak az egész szekrény, noha a padló vízszintes. Azonban rengeteg növényt tartott az üzletben, és a tárgyakkal ellentétben, ők nem tartották görbén magukat. Mindegyik szép és életerős. A helyiségben félhomály uralkodott a gyér megvilágítás miatt, de ez csak még misztikusabbá tette az üzletet. Elhatároztam, hogy még mielőtt mondana valamit - mert hogy olyankor nem lehet a szavába vágni - megkérdezem, hogy az üzlet hogy tesz szert új vevőkre, ha azok nem látják.

- Az üzletemre egy feltételes láthatatlanságot borítottam. Csak az látja, aki tehetséges ebben a témában. Ezen kívül még azok jöhetnek be, akik tudják, mit keresnek, vagy éppenséggel semmit sem tudnak arról, hogy éppenséggel mit keresnek. Érted?

Az agyamra megy, hogy mindenki értemezik olyan tök érthető kérdéseknél, mint ez. Na, jó, ez nem volt érthető, de nagyjából felfogtam, mit akar mondani, ezért csak bólintottam, de a gondolatomat mintha meghallotta volna, legalábbis az arckifejezése erre utalt. Most már az egész csapatunkhoz beszélt:

- Most, hogy kiadtátok a felesleges gőzt, akár barátok is lehettek. Én persze ebbe nem szólok bele...

Hát persze, hogy nem azért küldesz most is energiát mind a kettőnk felé. De ez a barátság még hasznos is lehet, ezért el fogom fogadni. Ha Viktor nem érzékeli Anna energiáit, akkor nagyon pancser, de ha érzi, akkor remélem, ő is úgy dönt, ahogy én. Ő is bólogatott, de nem tudtam eldönteni, hogy ez most a két verzió közül melyik.

- És akkor minket miért hívtál ide?- kérdezte Zsuzsi.

Mivel Anna megengedte, sőt külön kérte, hogy tegezzük, ezért senki sem magázta. Szerintem ez jó ötlet, sokkal barátságosabb így mindenki, hogy nem kell magázni a másikat.

- A hozzátok hasonló különlegesek általában csapatokba tömörülnek, mert ezzel tanulhatnak és fejlődhetnek egymás segítségével. Ráadásul, ha valamit nem értenek, vagy gondjuk van, és az egyik társuk képes megoldani, akkor segítséget kérnek tőle, ő pedig segít, és majd viszont.
- Ez egész hasznos - értett egyet Feri, Anna viszont csak némán bólintott, jelezve, hogy ő befejezte, és most döntsük el, szeretnénk-e egy ilyen csapatot alkotni.

Egy darabig mindenki hallgatott, végül Zsuzsi törte meg a csendet:

- Szerintem ez jó ötlet, és én szeretném, ha megalakulna egy ilyen csapat, legalább nem érezném magamat annyira egyedül, ha tudom, hogy más is hasonló hozzám.

Ahogy végig néztem a többieken, láttam, hogy Zsuzsi mindenki nevében beszélt, csak mi túlságosan nyuszik voltunk ahhoz, hogy ilyen hamar így színt valljunk az érzéseinkről. Elvégre mikor is ismertük meg egymást? Igaz, egy hónapja, de azóta nem találkoztunk, tehát ez nem számít. Mindegy. A lényeg, hogy Zsuzsi az, aki irányítja az egész vackerájt. Várjunk csak, egyáltalán van ilyen szó? Most már igen, de amúgy? Inkább hagyjuk... A lényeg, hogy Zsuzsi irányított, mármint a lényegtelennek tűnő eseményekben, leszámítva ezt. Na, jó, igazából ezt is lényegtelen eseménynek könyveltük el magunkban akkor, én legalábbis.

Mindenki helyeselte, vagy legalábbis egyetértett az ötletével, és elkezdődött egy ismerkedős délutánféleség. Bemutatkoztunk, és akkor tudtam meg mindenkinek a teljes nevét, meg még néhány apróságot róla. Én is bemutatkoztam, hogy Csalán Géza vagyok meg, hogy makói, meg a többi hülyeség, amit illik elmondani, meg hasznos is, tudod... A bemutatkozást én kezdtem, mert szeretek gyorsan a középpontba kerülni. Ráadásul, aki az elején bátran bemondja, hogy kezdi ő a bemutatkozást, arra mindenki, úgy néz, hogy ez tökös gyerek, meg minden. Főleg a csajoknál jön be. Legalábbis tapasztalatom szerint. Most is bevált, de ezektől, a csajoktól semmit sem akartam. Egyelőre.

Báró Zsuzsi a legdögösebb csaj, aztán jön Szemes Nikki és végül Tolvaj Reni a saját emós stílusával. Zsuzsinak hullámos, vöröses barnás haja és szép barna szem volt, amivel egyszerűen megőrjítette az embereket, na persze a formás idomai is segítettek ebben. Niki is legalább olyan jól nézett ki, mint Zsuzsi, de neki egyenes gesztenyebarna színű haja volt, és a kisugárzása is másmilyen, sokkal visszafogottabb. Reni, velük ellentétben az a típus, akit észre sem vesznek, ha ott van, de mégis valami ürességet éreznek az emberek, ha ő hiányzik. Az emós stílust, gondolom, nem kell magyaráznom, ő pedig teljesen e stílus szerint öltözködött. Aztán jött Pénzes Feri, majd Farkas Viktor. Miután az egész bemutatkozós herce-hurca megvolt, Anna további tanácsokat adott nekünk, kezdő különleges társaságnak.

- Javaslom, hogy mondjátok meg egymásnak azt is, hogy milyen kezdő képességet választottatok magatoknak!

A kezdő képesség persze azt jelentette, hogy kinek milyen képessége van most. Anna szerint az az erő, amit leginkább szeretnénk elsajátítani - így kezdőként, mert később változik a dolog - abban vagyunk a legtehetségesebbek, és majd ha ebben profik vagyunk, tanulhatjuk a varázslásnak egyéb ágait is. Mint már mondtam, én a láthatatlanságot részesítem előnyben, így hát már csak a többiek képességéről kellett tudomást szereznem. Viktor az alakváltást választotta, de mint mindenki, ő is kezdő volt még. Nála az átváltozás, egyelőre, főleg a szaglását, hallását javította, na meg persze a személyiségén változtatott, a külsején egyelőre nem, habár jelenlegi öltözködése és hajviselete, meg a körme alapján eléggé állatias volt.

Feri vele ellentétben inkább a hétköznapi embert személyesítette meg. Azonban lehet, hogy ez a benyomásom csak azért támadt, mert túlságosan hétköznapi Viktorhoz képest. Feri a szerencse gyereke akart lenni, az okot nem árulta el, hogy miért, de nagyjából sejtettük. Zsuzsi mások agyának az irányítását sajátította el. Az ember ki se nézné ebből az ártatlan kislányból, hogy milyen furcsa hajlamai vannak. Nikkinek is valami hasonló a képessége. Az ő tudásszomja felülmúlhatatlan, épp ezért ő az intuíciót választotta. Bizonyára mások titkai is érdekli, ezért választotta ezt. Legalábbis nekem ez ugrott be először.

És végül jött Reni. Ő az, akin a leginkább meglepődtem, noha fogalmam se volt róla, hogy vajon milyen képességgel bírhat ő. A mentális tolvajságot választotta. Információ és energialopás a másiktól, neki ez nagyon bejön. Éppen ezért mindenki csodálkozott, amikor én kijelentettem, hogy a láthatatlanságot választottam. Jöhetett az indoklás a döbbent arckifejezésüket látva:

- Az embernek néha jó, ha senki sem látja. Tudom, a képességeiteknek hála kicsit csodálkozhattok rajtam, mert ti úgy is megtudhattok akármit, hogy ott se vagytok, de nekem egyelőre kell egy kis átmenet, és hogy fel tudjam dolgozni az egyszerű emberi élettel való szakítást.

Ezt Anna azzal egészítette ki, hogy ha jól csinálom, az itt jelenlévők közt sincs senki, aki megtalálhatna. Meg azzal, hogy még közelről is csak neccesen vennének észre. Ezzel nőttem egy kicsit a szemükben, és már egyenrangúként kezeltek. Egy kicsit megint csöndben maradtunk, Anna pedig kihasználta az alkalmat, és újabb tanácsot adott:

- A legtöbb ilyen csapat kitalál magának egy nevet, csak azért, mert így jobban érzik magukat, és már nem csak egyszerű embereknek érzik magukat, akik kilógnak a sorból, hanem varázserővel bíró személyeknek, akik hatalmasabbak másoknál. Egyesek még egy "szent célt" is kitűznek maguk elé, olyat, aminek a végrehajtása közben biztos, hogy fejlődnek.
- Szerintem, először a célt találjuk ki, és majd a csapatunk nevét a célhoz igazítjuk, mit szóltok hozzá? - kérdezte a szűkszavú Reni.

Egyetértettünk, mert ez logikus volt, meg minden, már nem is tudom, hogy kinek az arcát mennyire figyeltem abban a pillanatban. Így aztán jöhetett a cél keresése, végül aztán, hogy ne legyünk túlságosan idealisták, arra gondoltunk, hogy a többi ilyen hozzánk hasonló társaság felett kellene átvenni az irányítást, és aztán majd lesz valahogy. Ez viszonylag gyorsan megvolt - tíz perc vita után - de a megfelelő név kiválasztása már egy kicsit nagyobb falatnak bizonyult, már majdnem ölre mentünk megint, csak Anna pozitív, érzés manipuláló kisugárzása fogott vissza mindannyinkat a kellő pillanatban. Ilyen ötleteink voltak, mint hogy Szuper Csapat Kid vagy Mesterek Mesterei, meg hasonló ökörségek, mert, hogy közöttünk egy normális se volt, az biztos. Végül aztán, fél órával később Anna ötlete alapján - aki eddig bölcsen hallgatott - elfogadtuk, hogy ezentúl Hatalmasok Társaságának fogjuk hívni magunkat.

Kicsit mókásnak tartottam ezt a nevet, de már annyira elfáradtam agyilag, hogy bármi értelmesszerűen hangzót elfogadtam volna. Meg aztán többség dönt alapon 4:2 arányban elfogadtuk a nevet. Jöhetett a Társaság alapszabályainak kitalálása, meg persze az, hogy ki legyen a főnök. Ebben Anna döntött, de szerintem Viktor kivételével mindenki ugyanúgy döntött volna:

- Ennek a Társaságnak hat főnöke lesz, és mind a hat itt van ebben a szobában - olyan ellentmondást nem tűrő hangon mondta, hogy egy kicsit meg is ijedtem tőle, és elhatároztam, hogy amennyiben képes vagyok rá, nem fogom felbosszantani.

Első szabályként azt találtuk ki, hogy nem használjuk egymás ellen a tudásunkat, ezzel adjuk meg a másiknak a tiszteletet. Emberi módon, csak szavakkal fogjuk meggyőzni a másikat, ha valamiben nem értünk egyet. Megbeszéltük azt is, hogy ha meg akarjuk tartani a társaság minden tagját, akkor mindenkinek minden összejövetelen részt kell vennie. Ezért ezeknek a buliknak az időpontját úgy kell összehoznunk, hogy mindenkinek jó legyen. Heti két alkalmat beszéltünk meg, egy keddet és egy pénteket, ezeken a napokon ugyanis mindenki szabad volt. Továbbá még közösen beleegyeztünk, hogy mindenkinek mindenkivel összekötjük az agyát. Vagyis bármi történik velem, bármire gondolok, azt a másik is érzi. Először piszkosul elleneztük, de Anna megnyugtatott minket, hogy lezárhatjuk ezt a kapcsolatot. Mivel ő csinálja, ezért nem lesz nehéz ezt a zárat áttörni, de a kölcsönös tisztelet megvédi az illető személyes gondolatait. Amennyiben valaki mégis erővel jutna információhoz, azt a Társaságból kitagadjuk, és Anna törli az emlékeit, mindent, ami velünk kapcsolatos. Így már beleegyeztünk.

Fél nyolc körül járhattunk ekkor, én pedig közöltem, hogy mennem kell haza, mert a szüleim kiakadnak, ha sokat kések, és a végén még szobafogságot kapok, az pedig nem lenne túl jó. Mindenki elindult hazafelé, mert mindenkinek volt még otthon valami dolga. Hogy ezt illendőségből mondták, azért, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, hogy miattam, megy mindenki, vagy tényleg így volt, nem tudom. Hazafelé menet a buszon akartam megemészteni a dolgokat, de ez nem volt túl egyszerű, mert jött Zsuzsi is, aki Ferencszálláson lakott. Ezért aztán az utazás első felében végig beszélgettem vele. Szerencsére ő Irányító és nem Érző, mert ha az utóbbi lenne, akkor a külső barátságos álarcom mögött érezné, hogy semmi kedvem sincs most vele beszélgetni, és ha csak ezt érezné, akkor még bunkó állatnak tartana, és én nem akarom, hogy ilyen hamar megromoljon a viszonyunk.

Tehát beszélgettem vele arról, amit éppen felhozott témának. Volt suli, zene, haverok... stb. Ferencszálláson, hála az égnek, leszállt, és én most már nyugodtan elmerülhettem gondolataim tengerében. Azon filóztam, vajon közöljem-e a szüleimmel, hogy hova, milyen társaságba csöppentem? Nem igazán jutottam dűlőre magammal, elvégre igaz, hogy nem sokat szoktam mondani a szüleimnek, de ezt illene megmondani. Végül is tartottam tőle, hogy a végén még lefújják az egészet, és tényleg egy vagy kéthónapos szobafogságot kapok, ezért aztán egy picit csúsztattam. Elmondtam, hogy kikkel ismerkedtem meg, de az ismerkedés körülményeit megváltoztattam, azt pedig, hogy ők mire képesek, teljesen elhallgattam. Már csak Viktor említésétől is frászt kapnának. Jó, én megértem őket, hogy féltenek, meg minden, de egyszer el kell engedniük, ráadásul tudom kezelni a helyzetet. Pláne most, hogy Viktorral barátok lettünk. Szeretem a szüleimet, meg minden, de néha nagyon kiállhatatlanok. Sajnos. Mindegy, a lényeg, hogy beadtam a mesét, és mivel remek színész vagyok, így tudok játszani a hangommal, hogy meg se kérdőjelezik szavahihetőségemet.

Lefürödtem, elintéztem még a konyhát, vagyis rendet raktam és elmosogattam. Ez az én feladatom, de minden második hónap már az idősebb öcsémé. Anya azért sózza ránk ezt a munkát, mert hogyha majd elköltözünk innen, és éppen nem lesz senki mellettünk, aki főzzön, mosson ránk, akkor ne egyen meg minket a lepra. Gondolom, a te szüleid is ilyenek. Engem nem igazán zavart ez a mosogatás téma, és közben is a többieken gondolkoztam. Aztán kajáltam, majd mentem aludni.

Furcsa egy álmom volt, sose felejtem el. Újra ott voltam a Londoni körút 25 alatt, az üzleti részben a többiekkel együtt. Annán kívül még rengeteg más lény tartózkodott ott, akik körülfogtak minket, majd Anna vezetésével kántálni kezdtek valami érthetetlen szöveget. Erre egy aranyszínű kör jelent meg, amely behatolt mindenki fejébe. Bizonyára te is kellemesnek érezted volna, de ezzel még közel sem volt vége. Ezt az aranygyűrűt elkezdték pörgetni ezek a lények, és mintha kiszakadtam volna testemből, és mindenki testébe bementem volna egy kicsit, majd távozáskor egy darabot ott hagytam volna magamból. Egyfajta furcsa kettősség érzését éreztem, mert egyszerre éreztem, hogy ott vagyok a többiekben és magamban.

Tudtam, hogy egy részem bennük van, mégis még sose éreztem magam ennyire egésznek.