A detektív

I. A kezdet

Nem mondhatom el azt, hogy eddig valaha is lett volna olyan ügyem, ami kicsit is felkeltette volna az érdeklődésem. Mindegyik csak annak volt fontos, aki felbérelt. Hűtlenség, eltűnt családtag, átvert üzlettárs vagy egy személy hosszas és értelmetlen megfigyelése. A végeredményt szinte minden esetben tudták az ügyfeleim, de szükségük volt valakire, aki a gyanújukat beigazolja, és bizonyítékkal alátámasztja hiedelmüket.

Ez így ment éveken keresztül. Egészen addig a bizonyos februári reggelig. Éppen a reggeli kávémat kortyolgattam, és az aktuális munkám jegyzeteit bámultam üveges tekintettel, amik a nappali közepén elhelyezkedő dohányzóasztalon hevertek sűrű kuszaságban, és az avatatlan szemnek csak zűrzavarnak tűnhetett, de nekem nem. Én mindent ott láttam, ahol lennie kellett. A merengésemet halk kopogás zavarta meg, ami az ajtó irányából jött. Olyannyira is halk volt, hogy először nem is tulajdonítottam neki valós jelentőséget.

Néhány perc elteltével már jóval erőteljesebb kopogást hallottam, és egy hátborzongató hang hatolt a tudatomba. A visító hang engem szólított. Hiába a forró kávé reggeli finom hatása, mégis kirázott a hideg. Lassú, bátortalan léptekkel közeledtem az ajtóhoz, miközben a szívem egyre szaporábban vert. Már felkészültem még egy kopogásra, de azt csak reméltem, hogy ez a vérfagyasztó hang csak az álmos reggel ostoba játéka volt az elmémmel. Miután kinyitottam az ajtót, nagy meglepetésemre nem várt ott rám senki. Körbenéztem, de csak egy ócska, elsárgult papírba bugyolált csomagot találtam a küszöböm előtt. Nem volt rajta sem feladó, sem címzett, sem bélyeg és semmi más, amivel be tudtam volna azonosítani, hogy kitől és honnan jött.

Miután kicsomagoltam a régies papír tartalmát, ott hevert előttem az a fertelem. Egy szobor volt. Egy groteszk valamit formált meg. Hosszasan nézegettem, és arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt csakis egy elborult elme formálhatta meg. Valami számomra ismeretlen teremtményt ábrázolt. Teste és feje szinte elválasztatlanul olvadtak össze. Mindenhonnan csápok és kisebb nyúlványok düledeztek ki belőle. Közelebbről megvizsgálva emberi arcokat véltem felfedezni a torzón, amik mintha kiáltanának, de a test nem engedi őket szabadulni. Egyes csápok végein a torzóhoz képest aprónak tűnő emberi testek lógtak. Némelyik fájdalomtól eltorzult arccal, de a többségük élettelen testet formált meg. A szobornak volt egy talapzata is, amire ismeretlen hieroglif írással volt belevésve három sor. Ahogy elszörnyülködve néztem azt a rémséget, egyre inkább meg voltam győződve, hogy megmozdul és más pozitúrát vesz fel. A mély merengésből az a hátborzongató sikoltás hozott vissza a valóságba. Most nem egy sikoltásnak tűnt, hanem számtalan fájdalommal átitattok sikoltás volt. Ekkor eldöntöttem, hogy felkeresem régi barátomat, Ezékiel Edmund professzort, hogy vessen néhány pillantást a szobron lévő írásra.

Csak két nappal később tudtam elmenni a professzorhoz, mert le kellett zárnom a jelenlegi ügyemet. Ez idő alatt az éjszakák álmatlanul teltek. Ahogy lehunytam a szemem, azonnal rémképek kezdtek gyötörni. Alaktalan borzalmak kínozták halálra az embereket és falták fel megcsonkított testüket. Szárnyas lidércek özönlöttek a földre és rabolták el a védtelen embereket, hogy azok táplálékul szolgáljanak a csápos démonnak. Kezdtem úgy érezni, hogy megőrölök.

Edmund meg is jegyezte, hogy nagyon pocsékul festek. Miután megmutattam neki a szobrot, láttam az arcán az értetlenség jelét, de mégsem úgy reagált, ahogy számítottam rá. Inkább attól lepődött meg, hogy én vittem neki ezt a valamit, sem, mint azon, hogy milyen borzalmas is az a maga teljességében. Ezen gondolatomat támasztotta alá az is, hogy elkezdett arról faggatni, hogyan jutottam hozzá. Az én kérdéseimet sorra hárította valami jelentéktelen vagy témától teljesen eltérő válaszokkal. Végül kénytelen voltam ebbe beletörődni és elfogadni, hogy amint többet tud a szoborról, keresni fog.

Ameddig vártam, hogy a professzor hívjon, én sem maradhattam tétlen. Az internetet bújtam, és próbáltam megtudni a legcsekélyebb dolgot is arról a szoborról vagy az ismeretlen írásjelekről. Napok teltek el várakozással és kutatással, mígnem ráleltem egy igazán érdekes cikkre. 1984-ban egy bizonyos Alfred Mindlew zoológus és csapata Kongóba utazott, hogy bizonyítékot találjanak egy legendára, ami egy a kongói mocsarakban élő különleges lényről szól. Több ismert személy is beszámolt arról, hogy láttak valamit a mocsárban. Lievain Bonaventura 90 centiméter körméretű lábnyomról beszélt 1776-ban. 1909-ben Paul Gratz hadnagy egy degenerált őshüllőként írta le a lényt. 1981-ben indult, Mackal, J. Richard Greenwell, M. Justin Wilkinson és a Marcellin Agnagna kongói zoológus Epena közelében, a Likouala-folyó mentén találkoztak is valamivel, amelyet a kongói dinoszaurusznak tulajdonítottak. Később is több expedíció indult a felkeresésére.

A leírások szerint 5-10 méter magas lehet, aminek jó részét a hosszú nyaka teszi ki, a lábnyomok közötti távolság 2,1-2,4 méter. A helyiek istenként tiszteik, és azt vallják, hogy aki eszik a húsából, az meghal. Mindlew hetekig keresgélte a lényt mindenfelé, amikor is egy olyan helyre érkeztek, ahová nem volt hajlandó bevinni őket a helyi idegenvetőjük. Elmondása szerint ott a fák mélyén él egy démon, amitől védi őket mokele-mbembe, így hívják az ismeretlen lényt az itt élők. A szó jelentése hatalmas állat. Alfred Mindlew a saját leírása szerint úgy gondolta, hogy ha valahol, akkor ott rejtőzhet a lény, mert oda nem mennek az emberek, és nem zargatják a békéjét. Ezért nem tarthatta vissza semmi, hogy átvágja magát a mocsaras, bizarr alakú fák rengetegén. A leírás szerint a fákon, a mocsárban és a növényeken is zöldes kristályos anyag volt látható. Indák sora akadályozta a gyors haladást, és az emberek méterről-méterre egyre inkább féltek az ismeretlentől. A baljóslatú környezet halálos csendjét velőtrázó, távoli sikoly zavarta meg, amely hosszan nyújtózott a végtelen éj szélfútta sötétjében. Az emberekben csontig hatolt a félelem és a menekülés együttes érzése.

Végül elértek egy helyre, ahol ritkulni kezdtek a fák, és mindenki legnagyobb meglepetésére egy homokos partot láttak. Néhány méterrel tőlük balra zöldes lángok lobogtak a levegőben körülbelül egy méteres magasságban. Ott lebegtek, és nem lehetett tudni, mi táplálja. A lángok egy útvonalat jelöltek ki, melyek a messzi távolban is jól láthatóak voltak az előttük elterülő tengerben. Mindlew nem tudta beazonosítani, hogy ez melyik tenger lehet. Próbálták megfejteni a csillagok állásából a tartózkodási helyüket, de ahogy felpillantottak nem lehetett látni csillagokat vagy holdat. Az égbolt egyszínű feketére volt festve.

A zoológus elkezdte követni a lángok végtelen útját a tengeren át. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a vízen tudtak menni. Ahogy ráléptek nem süllyedtek el, hanem képesek voltak a felszínen járni. Többen nem is voltak hajlandóak tovább menni, mert valami sötét mágiára gyanakodtak, és már így is messzebb mentek, mint azt kellett volna, vagy amit eddig ember megtett ezen a vidéken. Alfred Mindlew és hat társa folytatták csak az utat tovább.

Hosszas menetelés után egy szigethez értek. A sziget a tenger felett lebegett. A sikoltások immár sokkal közelibbnek tűntek. Néhányan megbánták, hogy tovább merészkedtek ide, és nem maradtak a társaikkal a parton, de innen már nem volt visszaút. A lebegő útjelzőket követve felsétáltak valami láthatatlan úton a szigetre. Fent roskadozó kunyhókat találtak, melyek oldalán csöpögött lefelé valami zöldes, nyálkás anyag. A házak között egy hatalmas, ódon, talán az emberi élet előtti időkből származó sziklaszobor állt, és meredt rá az előtte heverő torz lényekre. A szobor egy nagy test volt, melyből csápok és nyúlványok emelkedtek a magasba.

Mindlew és emberei kővé dermedtek a korcs lények láttán. Emberinek tűntek, ami az alakjukat illeti, de eldeformálódott testük és végtagjaik komoly természeti rendellenességről árulkodtak. Ekkor vették csak észre, hogy szobor mögött több oszlop is állt némán, és azokon karuknál fogva kikötözve megcsonkított emberek. Volt, amelyik még élt, és azokban a pillanatokban lakmároztak belőlük óriás, szárnyas fenevadak. Ekkor az egyik áldozat belesikoltott az éjszakába, mert az egyik rém éppen az ő kiszáradt húsába vájta bele tűhegyes fogait. Mindlew és emberei ezt már nem bírták ép ésszel felfogni és menekülni kezdtek. A szapora léptekre felfigyeltek a szárnyas démonok és a korcs teremtmények is.
Vérfagyasztó sivítás lett úrrá a tájon, ahogy elkezdtek üvölteni. Emberi szavakkal nem lehet leírni, amit ott hallani véltek az emberek. Ekkor már mind tudták, hogy az életükért menekülnek, és nem törődtek senkivel és semmivel, csak azzal, hogy valahogy túléljék ezt az éjszakát. Közeli szárnycsapkodások jelezték, hogy a démonok itt vannak a nyomukban, és nem hagyják őket elmenekülni.

A következő pillanat a káosz és a kegyetlen halál percei voltak. Sorra ragadták el Mindlew embereit a fenevadak, és vetették azokat a korcs embernek látszó dögök közé, amik kegyetlenül marcangolták halálra a tehetetlen áldozatokat. A parton maradt emberek is futásnak eredtek, ahogy látták a történteket, de menekvés számukra sem volt. A fák elzárták előlük az utat, és falat képeztek az erdőbe menekülők előtt. Mindlew innen már nem emlékszik semmire a történtekből. Csak arra, hogy egy helyi kórházban tért magához komoly sérülésekkel öt nappal a történtek után. Állítólag egyetlen embere sem élte túl a kalandot.

A folytatásban le volt még írva egy-két érdekes dolog, és az is kiderült, hogy Alfred Mindlew elmegyógyintézetbe került, mert tébolyultnak találták. Vizsgálat indult ellene az eltűnt emberek miatt, de nem találtak semmit és senkit. Az erdőt is kutatták a rendőrök, de semmilyen tengerpartot, vagy lebegő szigetet nem leltek. Így gyilkosságért elítélték, de pszichiátriai kezelésre küldték elborult elmeállapota miatt.

Ezután már tudtam, hogy van összefüggés a nekem küldött szobor és a Mindlew által talált hely között, sőt meg mertem kockáztatni, hogy nem is bolond a zoológus, vagy ha mégis, akkor talán már én is az vagyok. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a professzorhoz, hogy beszámoljak neki, mit találtam, még ha ő nem is keresett engem. Edmundot azonban nem sikerült elérnem, így elindultam a lakására, hogy vele beszéljek, és bíztam abban, hogy ő is rájött valamire, és ami a legfontosabb, hogy ezt meg is osztja velem.

Edmundhoz érve hiába kopogtattam, senki nem nyitott ajtót. Az igaz, hogy ő nem az a kapkodós fajta, és mindig percekig váratott, mielőtt ajtót nyitott, de most a szokásosnál is többet várakoztam az ajtóban. Ahogy megmarkoltam a kilincset, az ajtó kinyílt. Ezt felettébb különösnek találtam, hiszem a professzor valamilyen oknál fogva mindig nagyon körülményes és óvatos volt. Még ha csak néhány percre is ment be a lakásba, akkor is bezárta az ajtót maga után. Rossz érzés fogott el. Megmarkoltam a pisztolyom és óvatosan a fal mellett mentem a professzor dolgozószobája felé. Miután kitártam az ajtót, olyan kép fogadott, amit azt hiszem, sohasem fogok tudni elfeledni. Ezékiel Edmund ott lógott a karjánál fogva felkötve a szobájának az egyik gerendájára. A teste megcsonkítva. Alatta, mint egy nagyobb piros pocsolya, a vér áztatta a padlót, és zöldes nyálka keveredett a húscafatos porral a szoba több szegletében is.


2010. április 19.