Bevezető
A tavalyi esztendő folyamán Szentesen a több évszázados múltra visszatekintő kézműves-mesterség, a feketekerámia-készítés több alkalommal is a figyelem középpontjába kerül, amelynek apropóját az az örömteli esemény szolgáltatta, hogy Bese László többszöri felterjesztést követően megkapta a Népművészet Mestere címet.
Szentes a Kárpát-medence jeles agyagműves települései közé tartozik, ahol az agyagiparosok a helyben kitermelt agyagból nem tűzálló termékeket, hanem fennálló edényeket, elsősorban korsókat készítettek. Az Alföld közepes nagyságrendű fazekasközpontjaiban, így Szentesen is, megközelítőleg azonos időpontban, a reformkorban jelentek meg a mázas készítmények. Jó példa erre az az 1821-ben készült butykoskorsó, amelyet írókázott csíkok, hullámvonalak és az ezekhez csatlakozó, pontrozettával kitöltött félkörök díszítenek. A településen vörösre égetett, mázzal díszített kantákat is készítettek, amelyekből viszonylag kevés maradt fenn.
A szentesi agyagiparosok az 1890-es években rendszeresen adták át árujukat ún. cserepes kofáknak, így teljes munkaidejüket a termelés fokozására fordíthatták. A közvetítő kereskedelemmel foglalkozó személyek Cibakházán, Kunszentmártonban, Tiszaalpáron és Tiszaföldváron éltek, a portékát a Kiskunságban és a Tiszazugban értékesítették. A Szentesen tevékenykedő mesterek vízhordásra és tárolásra alkalmas korsókat, kantákat, valamint locsolókat, tálakat, bögréket, virágcserepeket, mozsarakat, szilkéket és csirkeitatókat készítettek.
"A vizeskantától a díszedényig". A szentesi feketekerámia évszázadai címet viselő időszaki kiállítás alapvető célja egy dél-alföldi fazekasközpont iparosai által készített termékek formai és funkcióbeli bemutatása a szentesi Koszta József Múzeumban őrzött illetve a napjainkban is működő mesteremberek kerámiáin keresztül, amelyek révén értelmezni tudjuk a helyi agyagművességet ért ízlésbeli és gazdasági hatásokat. Az olcsó, gyári termékek széleskörű elterjedésével a szentesi agyagművesség jelentős változásokon ment keresztül, ami elsősorban a polgári-úri igényeket tükröző, fekete díszedények gyártásában jutott kifejezésre.
Tárlatunk tehát a használati edényektől a különböző formájú és típusú díszkerámiákig bezárólag nyújt áttekintést arról, hogy az évtizedek folyamán az alkotók miképpen igyekeztek saját stílust kialakítani. A formakincs elemzése során nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az edények egy része a helyi művészek (Drahos István, Koncz Antal) közreműködésével készülhetett.
A kiállított tárgyakat igyekeztünk alkotónként különböző csoportokra tagolni, amely összeállításában kronologikus rendet követ. Az edények a szentesi Koszta József Múzeum iparművészeti, néprajzi és történeti gyűjteményeiben találhatóak meg, ami jól mutatja azt, hogy besorolásuk sok esetben nagyfokú bizonytalanságot mutatott.
2009. október 4.
Mód László